Csikós Attila Díszítők című egyfelvonásosának színrevitelében néhány meghatározó változtatás rögtön szembetűnik a szövegben: a dráma alcíme Konzervatív hisztéria egyetlen felvonásban, az előadásé pedig Halálos komédia. Jelen sorok szerzője nem hisz különösebben a drámai művek alcímeinek jelentőségében, de ha mégis komolyan vesszük a változtatásban felfedezhető szerzői intenciót és sugallt propozíciót, akkor a letisztulás jeleit és jegyeit fedezhetjük fel. Ez pedig csak jót tett a darabnak más vonatkozásaiban is: elhagyták például a keretjátékot, amelyben a színházi ügyelő időnként hangszóróból hallható hangja „mint Teremtő hangja”, a színen is látható szereplők hangja pedig mint különböző sorszámmal ellátott angyalok hangja hallatszik. E misztériumjáték gatya volt a tehénen, lepucolódott, maradt a tehén: kisrealizmussal és ebből a kisrealizmusból mégis kiolvasható egyéb jelentésrétegekkel – szerzői erőltetés nélkül, a nézőre és a nézők olvasataira bízva a pluszt, ha van.
Sokan talán éppen ilyennek képzelik a színpadi háttérmunkások szobáját
Persze hogy van – különben a szórakoztatóiparban lennénk, nem pedig színházban. A hat karakter hat emberi sorsot hivatott bemutatni, hat sodródó életet, amely ugyanott kötött ki: egy díszletraktárnak is használt alagsori szobában, amely egyszerre öltözője, szerelőműhelye és közös élettere az ide ténylegesen és metaforikusan is bezárt szakiknak. Eldobált sörösüvegek, szanaszét heverő újságok, a falakon playmate-ek poszterei, balra egy lestrapált tévékészülék, jobbra függönnyel elválasztott vizesblokk, középen egy nagy bőrkanapé, mögötte pedig egy még nagyobb hűtő – ezek a színpadtér és a szereplők életének központi elemei.
Halász G. Péter díszlete – és Göndöcs Csaba kelléktára – pont azt mutatja meg, amilyen a színpadi háttérmunkások szobája valójában lehet, és ugyanakkor azt is, ahogyan azok elképzelik, akik soha nem jártak egy színház hátsó helyiségeiben. Papp Janó jelmezei is megfelelnek ennek a kettősségnek: egyszerre prolisan kisrealisták, és a ruhákon feltűnő feliratok és szövegek segítségével mégis többek, mint aminek elsőre látszanak.
Ez a fő irányvonala Dolmány Attila rendezésének is: úgy sikerül egy pár órás életképet megragadnia, hogy az minden földhözragadt humorával és a szereplők nem lanyhuló intenzitású kötözködése ellenére mégis felugrik oda, ahová a szerző is szerette volna: barátságról és lojalitásról, bizalomról és bizalomvesztésről, álmodozásokról és lestrapáltságokról, kimondott igazságokról és még inkább kimondott élethazugságokról, életről és halálról kezd szólni a darab. Ahogy általában a jó drámák jó rendező kezében, legyenek klasszikusak vagy kortársak.
A hat szereplő – Erdélyi Tímea, Tarján Péter, Szentirmai Zsolt, Gerner Csaba, Karácsonyi Zoltán, Fehér Tibor – pedig nagyot játszik. Látszik rajtuk, hogy élvezik a helyzetet és magát a darabot is. Természetesek mind intonációjukban, mind karakterükben, mind összejátszásaikban. És hitelesek – divatos szó manapság, de most igaz is –, simán benézném őket annak, amit játszanak. Nem félreértésből, hanem azért, mert jók.
