Vegyes érzésekkel nézelődöm a megnyitón, hiszen egyrészt csodálatos dolog, hogy nálunk minden művészeti ágban létezik állami kultúrfinanszírozás, van pénz művészetre, a művészek dolgozhatnak.
Igenis, egy ország lehet erre büszke, ezt ki lehet tenni a kirakatba. Nem is prézsmitálnék ezen, hiszen egy kiállításról akarok szólni olvasóinknak – csak mivel a kiállítás témája nem művészeti tematika, hanem a képzőművészeti kultúrfinanszírozás működésének reprezentálása, kénytelen vagyok az egyetlen, szűkös értelmezési úton elindulni.
A teljes anyag október 11-től a balmazújvárosi Semsey-kastélyban tekinthető meg
Fotó: Katona Vanda
És óhatatlanul föl is merül a kérdés: civil látogatókra is számítanak a kiállítások rendezői, vagy csak a szakmát várják? És ha civileket is, akkor nekik mennyiben érdekes a magyar kultúrfinanszírozás technikai háttere, vagy mennyire kellene érdekessé tenni azt? Mert a festészet nyersanyagai és technikái például érdekesek.
Egy művész élete is lehet érdekes. De ha egy művészt nem olyan extravagáns figurák szponzorálnak, mint Lorenzo Medici vagy II. Gyula pápa, a szponzorációban semmi érdekes nincsen. Ezért ha csak a szakmát várják a kiállításokra, semmi baj, de ha a nagyközönséget is, jobb volna valami közönségcsalogatóbb címet adni, hiszen senki nem várhatja el egy festészetszerető programozótól vagy szemfelszedőtől, hogy tudja, mi fán terem a Nemzeti Kulturális Alap.
De lássuk magukat a műveket! Sokan kísérleteznek geometriával, mértannal, struktúrával, színeffektusokkal, mint Konok Tamás vagy Erdélyi Gábor, a kedvencem ebből a zsánerből (A Nincs címe című képpárjával), aki arra a kérdésre keresi a választ, hogy a nyomasztó, betonszürke négyzetes felület akkor is nyomasztó-e, ha a szélein sok vidám, pici szín fickándozik.
Üde és bizarr jelenség Elekes Károly két „újrahasznosított” képe (még az eredeti szignó is rajta van a tájképeken, amelyeket szemmel láthatóan szorgalmas kis mesterek készítettek gyors áruba bocsátás céljából).
A festmény mint talált tárgy művészi értelmezése vicces, posztmodern jelenség, most is sokaknak mosolyt csalhat arcára a Piknik lankás domboldalon, kopottkék hegyek háttere előtt heverésző három nőalakja: a trollfejű asszony, a kétarcú, lufifejű leányka és a harmadik, aki leszedte a fejét, és egy rózsaszín gömböt próbál a helyébe tenni. Ugyanolyan rózsaszínt, mint a táj szélén illetlenkedő, titokzatos oszlop.
Szirtes János Éjfél X. és Éjfél V. című munkája kékesszürke és vérvörös őskáoszokban kavargó emberi testeket ábrázol, de olyan esetlegesen fölbukkanó tagokkal, hogy nyilvánvaló: itt maga a kavargás a főhős, a kavargás (mivel printről beszélünk, imitált) gesztusai, fröccsenései, indulatos anyagkezelése.
Verebes György hatalmas képpárja, a Stigma és a Szentély emberi kezek, ujjak, tenyerek intim találkozásának metafizikájával foglalkozik; már a puszta méret emelkedetté teszi a témát.
A tárlat legnagyobb és legszívhezszólóbb darabjai. Csurka Eszter is cím nélküli festménypárban gondolkodik, mindenféle világító gömböket komponál egy nyomasztóan steril, párhuzamos dimenzióba. A gömbökkel elmosódó alakok próbálnak játszani. Melankolikus, dinamikus, teátrális alkotás.
A kiállítás 2018. szeptember 30-ig látogatható, hétfőtől péntekig 9 és 17, hétvégén 10 és 17 óra között a Szentendrei Régi Művésztelepen.
