Örvendetes látni, hogy a Tamási-emlékezet, az életmű felidézésének igénye nem pusztán dátumokhoz köthető, a Gyulai Várszínház és a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház nem egyszerűen kipipálni akarta a nagy székely író műveinek felelevenítését.
Tehették volna nyilván úgy is, hogy valamelyik gyakran játszott, sikeres darabját műsorra tűzik, székely népviseletben eljátsszák, és szinte papírforma szerint odavonzzák vele az ilyen típusú színművekre érzékeny közönséget. Mégis kockáztattak. Egy viszonylag kevéssé ismert (mert méltatlanul elfeledett) Tamási-kisregényt vettek elő, a Zöld ágat, amelynek mitikus-balladai utalásrendszerét vállalták – ha nem is megfejteni, de – megeleveníteni, a mai élet részeként érvényesen megjeleníteni.
Felmutatni azt, hogy Tamási Áron valójában mitől élő napjainkban is, melyek azok az igazságok-valódiságok, amelyeket már a maga korában úgy tudott megfogalmazni, hogy közlései nem váltak didaktikussá, mégis mély üzeneteket hordoztak a XX. század közepi olvasó számára. Mert a Zöld ág sajátos univerzuma – amely leginkább talán a Szűzmáriás királyfi hitvilágát, meseszerűségét idézi meg, de utal Tamási több más művére is – egyszerre magánjellegű (családi) és általános, és e kettő folytonosan egymásba gyűrűzik. Pontosan úgy, mint a történetben a paradicsom helyének meghatározása, valahogy így: „Hol van a Paradicsom? Zongota völgyében. És hol van ez a völgy? Nárittyenben. És hol van Nárittyen? Zongota völgye körül.”
Az alaptörténet viszonylag egyszerű: egy családi legenda – Ábra/Lengődi Gergely (Nemes Levente) mesélésének – hatására Jáczint, a fia (Rácz Endre) útnak indul megkeresni a paradicsomot. Ahogyan egy igazi mesében, itt is csatlakoznak hozzá mindenféle rendű útitársak barát, bajtárs és szerelmes képében.
És ahogyan egy igazi tragédiában, ezek a kapcsolatok rendre megkérdőjeleződnek és meg is fogyatkoznak. Nem csoda, hiszen már a darab elején elhangzik: a paradicsom létezik, meg is lehet találni, de az oda vezető út teszi azt az ember sajátjává, ez az út viszont elfödve marad a szem elől. A rengeteg homályos utalást ellenpontozza némiképp az előadás rendkívül letisztult díszlet- és jelmezkezelése.
A rendező (Sardar Tagirovsky) az álmok és az emlékek vágyott helyszíneként értelmezi a völgy szimbólumát, és örök érvényűvé emeli a történetet és a szereplőit – különösen vigyázva arra, hogy lehetőleg semmilyen történelmi kornak ne kötelezze el magát. A többnyire egyszerű vászonruhában játszó szereplők egyszerre a bibliai teremtéstörténet hősei és XX. vagy akár XXI. századi esendő, útkereső emberek. A bizonytalankodás, a kérdések sora, a lét fő problémái nem sokat változtak – így kezelhetőek akár ugyanazon személyek történeteként. Sőt leszűkíthetőek, amint a mese során paradicsommá érik az út is a törvényszerű stációk, akadályok után.
Ahogyan a három társ: Etelka (Vass Zsuzsánna), Benedek (Kónya-Ütő Bence) és végül Sebestyén (Derzsi Dezső) is eltávolodik Jáczint mellől, úgy egyre érthetőbbé válnak az apa kezdeti szavai, amelyek a nehézségekkel, próbatételekkel való megbirkózásra vonatkoztak. A paradicsom (mint minden komoly cél) csak egyedül érhető el, és éppen veszteségek árán, egy megújult perspektíva révén: „Ritka napokon megesik, hogy amit napvilágnál hiába néz az ember, azt alkonyatban látja meg.” És amikor megtalálja a vándor a vágyott helyet, természetesen nem akként látja meg, ahogyan elképzelte. Az ebben az előadásban meglelt paradicsom félelmetes, csak külsőségeiben hasonló az elmesélt-beígérthez. És kérdés, hogy valóban ezen a világon van-e.
A kérdések sora, a lét fő problémái nem sokat változtak
Egész szimbólumrendszer hálózza be a színművet: az utazás (vándorlás), a paradicsom, a patak, a szárny – és nem utolsósorban az eredeti címet adó zöld ág. A magyar népszokásban megújulást, termékenységet jelképező zöld ág motívuma végigkíséri a darabot, hol képileg, hol a szövegben bukkan fel. Kezdetben még a szerelmesek közötti évődésre szolgáltat alkalmat, lassan viszont a gonosz elhárításának eszközeként is funkciót kap. A népi elemek jelenléte nem telepszik rá az előadásra, a népdal és néptánc elemelt, legtisztább formájukban, sokszor csupán jelzésszerűen épülnek be a játékba. A Háromszék Táncegyüttes tagjai együtt lélegeznek a produkcióval, a mozgás költőiségében képes követni az emelkedett szöveget és színészi teljesítményt.
A dramaturgiai munka is figyelemre méltó: Sényi Fanni meglehetősen epikus és nem is rövid szöveggel birkózott meg derekasan. Feszes, a magyarázatokat kihagyó és bátran a művészek játékára bízó változatot hozott létre, azzal a kockázattal, hogy meglehetősen felerősíti az abszurd jelleget. Érdemes a regényt melléolvasni az előadásnak – a két élmény kiegészíti egymást.
Remélhetőleg Tamási darabjának ez a friss feldolgozása Erdély-szerte is értő befogadókra talál majd. Megéri változatos perspektívákból tekinteni székely klasszikusunkra: mindegyik nézőpont új lehetőséget teremt a megértésére, megszeretésére.
