A Szárnyvonal című kötet – többek, és tényleg többek (sokak) között és mellett – egy titkolt szerelem alakulását mutatja be: egy olyan kapcsolatét, amely a teljesség ígéretével kecsegteti mindkét felet a megvalósulás és beteljesedés szűkre szabott óráiban és keretei között, miközben élni kell a hétköznapi életet is, a számolatlan órákat a találkozások sűrű órái mellett és ellenében.
Egy ilyen szerelem nem lehet nyugodtan boldog, mindvégig ott lebeg fölötte a félsz, a lopakodó reménytelenség, a vég nyomasztó ígérete. Talán éppen ezért a kötet első versének (A fenti szféra) első szakasza már megmutatja, nagyjából milyen reménytelenségi keretek és faktorok között mozog ez a világ: „Chilében, az Andok második legmagasabb pontján, / az Atacama-fennsíkon levő Ojos del Salado a világ / egyik legkietlenebb, legsivárabb területe. / A mindössze 2% alatti páratartalom szárazra sikálja / a légjáratokat, kapkodóvá teszi a tüdőt; gyorsan / kialakulhat az úgynevezett Khumbu-köhögés. / Itt mérték a Föld legerősebb UV-sugárzását; a / leégett bőrfelület már egy nap alatt hólyagossá, / majd fekélyessé válhat. A hőmérséklet éjszaka a / mínusz 15-20 fokot is eléri, nappal viszont 40-45 / fokos a hőség. Elbújni nincs hová; nincs se fa, se / bokor, így árnyék sincs sehol. 80-100 kilométeres / a szélmozgás, nemritkán a 200-300 km/óra erősséget / is elérheti. A fennsík argentin oldalán egy bányanyitás / előtt állítólag rekordsebességű, 443,1 km/órát is mértek. / Ilyen magasságban már nincs semmilyen regeneráció, / nincs pihentető alvás, nincs kipihentség. Az étvágy / lecsökken, a testsúly pár hét alatt akár negyedével / is visszaesik.”
Nagyon erős indítókép és metafora ez: valamiképpen ilyen világban kell léteznie ennek a titkos szerelemnek, nehéz, szinte lehetetlen körülmények között kell beteljesülnie. A kötet ráérős tempóban halad, és érvényes kísérleteket tesz arra, hogy a természeti (vagy tájleíró) líra tekintetében újat mondjon és újat mutasson, ami egyáltalán nem könnyű feladat, de Fekete Vince költői rutinja és az egész helyzet féltenivalóan törékeny, és ebből fakadóan némileg neurotikus, egzaltált természete hozzájárul ahhoz, hogy mindig hibátlan végeredmény szülessen – az olvasóban is.
A versek „főszereplője” a helyzet fent említett neurotikus és egzaltált természete ellenére szinte fatalista belenyugvással viszonyul a megváltoztathatatlan fordulatokhoz, és legfeljebb a néha felvillantott, a cselekvéseire (vagy cselekvéseinek hiányára) utaló sorokból következtethetünk a lelkiállapot-feldúltság fokozataira. Kissé olyanná válik ettől az egész, mint a kortárs amerikai prózairodalom, ahol szintén ez az egyik közkedvelt eszköze a főhős lelkiállapota megmutatásának. Ugyancsak a nagy amerikai versfolyamokat juttatja eszünkbe a kötet végén szereplő Cété című vers, amelyikkel Fekete Vince is bekerül a létösszegző nagy költeményeket megalkotó szerzők sorába, és érvényes helyre, arra a bizonyos asztalra teszi le a névjegyét.
Említést érdemel még az Sz. L. és K. E. monogramok emlegetése, amelyek könnyen felfejthető módon Szabó Lőrincre és Kozári Erzsébetre vonatkoznak, annak a sokáig titkos szerelemnek az összes vonatkoztathatóságával és többletjelentésével együtt – amelyek a kötetben új és új jelentéstartalommal telítődnek, és már az ajánlásban? „tartalmi ismertetésben”? a „nulladik” oldalon karakteresen megjelennek.
A távolságtartó száraz nyelvezetet szükségszerűen választottam, amikor a kötetről kezdtem írni, ugyanis olvasás közben kissé meglepődve tapasztaltam, milyen elementáris erővel hatnak rám ezek a versek: a helyszínek, különösen a természet- vagy településleíró versekben felvillanó helyszínek többnyire ismerősek, így aztán ezzel a közösségélménnyel kibővülve olvashattam a verseket – a vergődő reménybe kódolt reménytelenség pedig mindenki számára ismerősen hangozhat, aki az életét némi reflexióval fűszerezve, és nem csak a primer vágyak szintjén éli.
Ugyanakkor egy-egy ilyen rész balzsamossá simogatja a megtépázott és felkavart szerzői, lírai alanyi és befogadói lelket (a vers címe: Kizökkent idő; alcíme: Sz. L. levele K. E.-nek, W. S. fordítása közben): „»Nem fejtem a csillagok titkait«, / nem kémlelek sem földet, sem eget; / mit érdekelne, mi új, s mi avítt, / jövő vagy múlt, a lehet, nem lehet? / Csak azt tudom, hogy míg te vagy, vagyok, / s amíg Veled, némán áll az idő, / s egy kurta óra sokkalta nagyobb, / mint a hiány, mi belőle kinő. – / Pedig az óra, s a perc is: »lopott«, / s aztán fullasztó hetek, hónapok, / bő lakomákra ínséges torok / jönnek, míg megint újra felragyogsz; / s a titkunk a csillagok titka lesz: / kié vagy, tőlem mindig visszavesz.”
Fekete Vince: Szárnyvonal. Magvető Kiadó, Budapest, 2018.