Mi is az a 4DX? „Az első 4DX színházakat 2009-ben hozták létre a CGV hálózatában Dél-Koreában. […] A 4DX a világ legfejlettebb filmszínházi technológiája a legmodernebb 3-DOF (szabadságfok) mozgó ülésekkel, amelyeket összehangolnak a környezeti hatásokkal” – áll a mozi honlapján. (Itthon a fővárosi Westend mellett a győri Cinema Cityben van ilyen terem.)
Baj nem lehet belőle, gondoltam, majd ezt még egyszer átgondoltam, amikor a film kezdete előtt harmadszorra is figyelmeztettek, hogy a mozi balesetveszélyes (is lehet), csak saját felelősségre nézzem végig a filmet, a fejfájástól a hányáson keresztül az epilepsziás rohamig minden történhet velem, ne piszkáljak semmit, és ha leejtek valamit, akkor várjam meg a film végét, nehogy feltrancsírozzon egy furfangos gépezet. A művészet veszélyes, tudjuk, a mozinéző pedig különösen szeret tíz liter popcorn és öt liter kóla társaságában veszélyesen élni.
A 4DX olyan, mint James Cameron technológiai mesterműve, az Avatar utáni korszak 3D-s mozijai: időnként felébrednek a székek mozgatásáért felelős technikai segédrendezők, és bütykölnek valamit, hogy mi, nézők érezzünk valamit – de legalább a törődést. Nem tudom, mi értelme van olyan gesztusoknak, hogy ha írógéphangon írják ki a szereplők nevét, akkor finom rezgésekkel stimulálják a hátsó fertályomat, vagy annak, hogy ha fejbe lőnek valakit, akkor kapok egy üléstámlába elhelyezett fúvócsőből egy izomból kispriccelt löket levegőt a tarkómba, vagy annak, hogy ha egy nyugodtabb dialógusba egyszer csak berobban egy akciószekvencia, akkor olyat ránt rajtam a szék, hogy ijedtemben eldobok mindent, a másik felét pedig félrenyelem.
Fogalmam sincs, hogy a 4DX az egyszeri hullámvasútélményen túl mire jó. Bár nem lettem rosszul, de végig azért bosszankodtam, hogy csak meg szeretnék nézni egy filmet. És a filmet szeretném nézni: főleg, amikor olyan jelenetek vannak, mint amikor egy lépcsőházban verekszik néhány szovjet ügynök a Lorraine Broughton nevű platinaszőke MI6-ügynök főszereplővel (Charlize Theron). Ez a jelenet van akkora rendezői, koreográfusi, operatőri és színészi mestermű, mint például a Szemekbe zárt titkok című 2009-es argentin film stadionos üldözési jelenete – sok percen keresztül vágás nélkül figyeljük a kíméletlen, véres, naturalista akciót, a verekedő felek között hajszálpontosan kimért tánclépésekkel mozgó operatőr kameráján keresztül. És erre csak egy jelzőnk lehet: dögös. Dögös, ahogy David Leitch rendező filmje is az, minden porcikájában: hangulatosan megteremtett berlini miliőjével (1989-ben járunk, a fal lebontása előtti napokban), hideg színeivel, remek karakterszínészeivel (James McAvoy mellett még John Goodman, Toby Jones), stílusos retrokosztümjeivel, „cool” szövegeivel, Charlize Theron gyönyörű meztelen testével, erotikájával és elképesztően erősen alávágott zenei anyagával (Queen, Depeche Mode, David Bowie, The Cure, Falco, Duran Duran stb.). Mindez pedig egy olyan mixtúrát eredményez, amit annyira jó nézni, hogy közben elnézővé válunk: a kicsit vérszegény, de annál fordulatosabbá erőltetett történetet kár lenne felróni – elvisz mindent a hangulat.