A Lassú vonat azoknak szól, akik szeretik és ismerik Hobót és Bob Dylant – a lemezborító visszafogott, nonfiguratív, vörös és fekete festékfolyamában kissé széttartó tipográfiával árválkodó cím és alcím, a belső borítók szűkszavúsága, a kiadvány egészének dísztelensége egyértelmű üzenet. Hobo utcájába az menjen be, aki már járt ott, és tudja, hogy mire számítson – a művész úgyis azt csinál, amit akar.Ahogy egész életében tette. Magam is azok közé tartozom, akik az első négy Hobo Blues Band-lemez dalait fejből tudják, a többin (a szólóalbumokat is beleértve) pedig találnak pár szívhez szóló gyöngyszemet, amit aztán meghallgatnak egymás után tízszer.
Ilyen volt a Viszockij-lemezen a Hősi sírok vagy az Énekes a mikrofonnál. A Lassú vonaton ilyen az utolsó, címadó dal. Hatása katartikus, apokaliptikus, megríkató – akár a Vadászat legendás Orgiája. A többi dal nem érdemel ilyen bombasztikus jelzőket, egyszerűen csak korrekt, profi munka. Hobo hol teátrális, hol intim dörmögése alá-mögé ezúttal is a gazdag hangszerelés és a remek muzsikusok adják a lovat.
Nagy meglepetés nincs, Bob Dylan ismert dalait halljuk „hobósítva”: Végig az őrtorony mellett (leghíresebb feldolgozását talán Jimi Hendrix készítette el, a legjobb magyar nyelvűt pedig a Tátrai Band), A választ a szél súgja, A pusztítás során, Mint egy rolling stone, Az idők változnak…
Ekkora slágerlista után szinte várná az ember, hogy a Knockin’ on Heaven’s Doort (a világháló napjainkban elvette a művelt fiatalemberektől a sanszot, hogy úgy vágódjanak be lányoknál, hogy koncert közben elmagyarázzák: a dalt bizony nem Axl Rose, hanem Bob Dylan írta) is eldörmögi Hobo magyarul: kop-kop-kopogok…
Kicsit furán hangzik, igaz?
Hobo nem tesz ilyet, de sok szöveg legalább ilyen fura: „Bár nem voltam biztos, hogy a tiéd, és elmondani oly nehéz / De arra biztos emlékszel, hogy találkozunk mi majd még / Egy kerék lángol, gördül az úton / Szólj a kedves rokonoknak, hogy robbanni fog.”
De érdemes-e fönnakadni a sokszor nyilvánvaló prozódiai, ritmikai, stiláris sutaságokon? Ezeket a dalokat Hobón kívül úgyse fogja más énekelni (mert értelmetlen, ahogy Cseh Tamás dalait is értelmetlen énekelni – tisztelet a kivételeknek, kikről más cikkeim szólnak), ő pedig mintha direkt élvezné, hogy jellegzetes stílusához, ami valahol a bluesos öblögetés és a deklamáló szavalat között helyezkedik el (rocksztáros, rekedt üvöltést már ritkán hallunk tőle, intonációja az utóbbi évtizedekben „színházibb”, ami természetes, és jól is áll neki), akkor is hozzárendel bármilyen dikciót, ha betűről betűre kell minden sort kerékbe törni.
Fanyaloghatunk: néha mintha nyersfordítást hallanánk. De ismerve művészi pályáját és emberi habitusát: Hobo akkor sem fogja másképp tenni a dolgát, ha a világ a feje tetejére áll.
Itt van a (kopasz)kutya eltemetve: Hobo olyasmit csinál, amit senki nem csinálna meg helyette. Viszockij vagy Bob Dylan dalainak fontossága kétségbevonhatatlan. Akik utánunk jönnek, nem fognak Bob Dylan-dalokat magyarítani, mert megmagyarázzák nekik a műfordítószakkörben, hogy lehetetlen. Hobo viszont nem kottából tanult focizni. Akár örülhetünk is: van még szabad ember, aki úgy játszik, ahogy akar.
A címadó dalt pedig hallgassuk meg tízszer, és töröljünk ki egy könnycseppet a szemünkből, amiért nem tudjuk mindennap megváltani a világot.
Hobo: Lassú vonat (Bob Dylan-dalok). GrundRecords Kft., 2018.