Magyarországot és Lengyelországot hagyományosan két tölgyfaként szokták ábrázolni, amelynek gyökerei más-más talajból erednek, de ágaik, koronáik egymásba ölelkeznek. Ez a szép jelkép tudattalanul is a szervezők eszébe juthatott, hiszen a két fal mentén bemutatott párhuzamos várostörténetek összefonódnak a középső kiállítótérben, és felidézik a két város történeti korokon átívelő közös eseményeit, emlékezetét és kapcsolatait. Mindez sokkal több két város történeténél, mert a rész az egészről szól, a két nemzet közös története is kikerekedik, amint a dicsőséges vagy hanyatló pillanatok fényei és árnyai rávetülnek a nemzetek arcaira ebben a közös tükörben.
A múlt hét végén nyílt meg a Közös úton – Buda-Pest és Krakkó a középkorban című kiállítás, amely a két város fejlődését mutatja be a 9–10. századtól kezdve a 17. század elejéig. A Budapesti Történeti Múzeum (BTM) és a Krakkói Várostörténeti Múzeum hároméves együttműködésének eredményeként létrejött kiállítás egyben a 2016–2017. évi lengyelországi magyar kulturális évad beharangozó eseménye. A kiállítást Budapest önkormányzata, a Főpolgármesteri Hivatal, Krakkó polgármesteri hivatala támogatta, valamint a Balassi Intézet 23 millió forinttal. Farbaky Péter, a BTM főigazgatója szerint a Közös úton kiállítás az évad legnagyobb szabású tárlata Budapesten, hiszen csak a Krakkóból érkezett több mint kétszáz műtárgy biztosítási értéke szinte hárommilliárd forintra rúg.
A három magyar – Benda Judit, Kiss Virág és Magyar Károly – és három lengyel kurátor – Lukasz Walas, Jacek Zinkiewicz és Michal Szczerba – olyan kiállítást képzeltek el, amelyben a hasonlóságokat, a közös személyiségeket, folyamatokat és eseményeket tapintható valósággá teszik. Úgy vélik, hogy a két település két egymáshoz közel vezető utat követ, amelyek időnként találkoznak, időnként pedig eltávolodnak egymástól. Az Anjou és Jagelló királyi házak közös uralkodói, Báthory István lengyel király és erdélyi fejedelem időnként a két nemzet történelmét erre az útra viszi, de olyan közös, ám rossz emlékezetű tapasztalatokat is bemutat a kiállítás, mint amilyen a tatárjárás volt, amely mindkét várost és országot végigpusztította.
A tárlatot – amelyet a köztársasági elnök és felesége is megtekintett – nagyszerű városmakettek, háromdimenziós épület- és várrekonstrukciók is színesítik
A kiállítást hat nagyobb témára osztották fel. A Kezdetek című rész a városi méltóságra emelkedés előtti kora középkori történetüket mutatja be, míg a Vereség a közös balsorsot, a tatárjárás pusztításait idézi fel. A Teremtés című részben a kiváltságait megszerzett települések megerősödését, a városképek kialakulását, a Dicsőségben pedig a szorgalmas krakkói és budai polgárok, újító uralkodók és városi méltóságok soron következő nemzedékei változatos tevékenységének eredményeit ismertetik. A Fénykor Budavár és a Wawel utolsó nagy virágzását mutatja be, a humanizmus és a reneszánsz erős központjait – a tárlat e szakaszán a Jagelló-dinasztiához és egyéb uralkodóházakhoz köthető műtárgyakat, köztük a Sforza család címerét, I. Zsigmond lengyel király sasos jelvényét, a Habsburgok címerét vagy Ferdinánd császár alakját ábrázoló kályhacsempéket szemléltetnek. A Hanyatlás pedig a két nagyhatalom letűnésének állít emléket, Báthory István utolsó nagy hadjáratait és a Mohács utáni Magyar Királyságot idézve meg.
A nagyszabású tárlaton több mint hatszáz tárgyat lehet megtekinteni. Ezeket több mint húsz lengyel és magyar intézménytől kölcsönözték, köztük olyan lengyel egyházi tulajdonba tartozó ereklyetartókat és serlegeket is, amelyeket szinte soha nem állítanak ki. A tárgyak nagy része a városlakók hétköznapjait idézi fel (használati tárgyak, céhek, intézmények tárgyi kultúrája), de az ünnepi alkalmak és a királyi udvar értékes emlékei is felcsillannak az üvegablakok mögül. Mindenképpen érdemes megnézni a Jagelló-dinasztia tagjairól készült családi portrékat ifjabb Lucas Cranach (1515–1586) műhelyéből, valamint II. Zsigmond Ágost lengyel király gyermekpáncélját, amelyet sokáig II. Lajos királyunknak tulajdonítottak. És végre megtekinthetjük a mindenki által ismert teljes alakos Báthory-festményt (Martin Kober 1583) és a kiállítás jelképévé vált drágakövekkel díszített ezüstkakast (Gian Giacomo Caraglio 1500) is, amely a Krakkói Lövészegylet egyik legféltettebb kincse és egyben a város jelképe. Mivel nem tudtak mindent eredetiben elhozni, ezért Szent Hedvig halotti jelvényeit, Szent Szaniszló csodáinak pergamenjét és egyéb tárgyakat csak másolatban tekinthetünk meg. A kiállítást nagyszerű városmakettek, háromdimenziós épület- és várrekonstrukciók is színesítik, az ismeretterjesztő filmekben pedig még jobban el lehet mélyedni a történetekben.
Noha Krakkó története sem folyamatos, mert egyszer-másszor a vár és a környéke leégett, Buda-Pest a török hódoltság korában minden élő kapcsolatát elveszítette a középkori gyökereivel, az újkorra úgyszólván lenullázták a történetét – ezért vesztek ki innen a Krakkóban máig eleven legendáriumok. Mert a krakkóiak mindmáig úgy járnak-kelnek városukban, hogy nap mint nap hallják a Mária-templom tornyából, a sárga viharból felharsanó trombitaszót, és évente megrendezik a Lajkonikot, a tatár ruhás lovas felvonulást. Akárcsak a sárkányfesztivált, mert a Krak herceg által megölt fenevadnak a lángjai átégetik az emlékezetre minduntalan rárakódó felejtésréteget. Vajon a budapestieknek eszükbe jut saját városuk mitikus múltja, Attila hun király pazar óbudai lakomája vagy Szent Gellért vértanúsága?
