Az irodalmi Nobel-díj kiosztása nagyon hasonlít egy futball-világbajnokságra. Tulajdonképpen egyik sem arról szól, ami igazi tárgya lenne, és vélném naivan, szólnia kellene. Mármint a legrangosabb irodalmi díjnak az olvasásról és magáról irodalomról, a világbajnokságnak pedig a foci szerelmetes ünnepléséről. Amióta bekerültek egyéb fontos jelentésrétegek, a világbajnokság nem lehet az, és az irodalmi Nobel-díj sem. Előbbitől a klubfoci körül koncentrálódó erőterek vonják el az energiákat, utóbbi pedig annyira átpolitizálódott, hogy csak lesünk. Nem annyira az irodalmi érték vagy írói teljesítmény számít, mint a bizottság választásából kiolvasható vélt vagy valós (geo)politikai állásfoglalás.
És persze a közönség megmozgatása! Mert mi más hergelné fel jobban az érzelmeket, mint a személyes érintettség, főleg ha ennek tétje is van. Méghozzá súlyos tétje: a nehezen megkeresett pénzünk! Ezért is kerül ilyenkor homloktérbe a komoly – önmagukat mértékadóan komolynak gondoló – esztéták, irodalomkritikusok és egyetemi professzorok véleménye helyére a fogadóirodák esélykalkulálása.
Most mi is eszerint haladunk, nézzük csak a Ladbrokes fogadóiroda szerint idén a legesélyesebb jelölt a japán Murakami Haruki, 5 az1-hez ő lesz a következő Nobel-díjas. Az 1949-ben született japán író nálunk is ismert, számos könyve megjelent itthon is, például: Hallgasd a szél dalát!, A kurblimadár krónikája, Kafka a tengerparton, 1Q84. Kétségtelen, hogy jelenleg ő az egyik legnépszerűbb szépíró, sok tíz millió olvasója van, de kritikusai épp ezt vetik szemére, szerintük Murakami Haruki inkább ügyes és tehetséges mixer, mintsem úgynevezett nagy író – hiszen ahogy egy-egy regényében keveri egymással a posztmodernt, a misztikát és a műveltségfitogtatást, az nem több, mint a közönség felszínes kiszolgálása.
Az elismerés odaítélését politikai állásfoglalásként is értelmezik
Hasonlókat mondanak a cseh és francia nyelven író Milan Kunderára is (esélye 50 az 1-hez), aki véleményük szerint egyre inkább csak gyors és ügyes kézzel odakeni a műveit, mintsem komolyan megalkotná őket. Az amerikai Philip Rothra ugyanez igaz, volt pár jó húzása, de ugyan már: A Portnoy-kór még komolyan vehető írói teljesítmény, „szerethető” regénytárgy, de a többi már csak szórakoztató értelmiségi irodalom, hiába a millió eladott példány.
Más a helyzet a portugál António Lobo Antunesszel (33 az 1-hez) vagy az amerikai Thomas Pynchonnal (50 az 1-hez) kapcsolatban. Ők igazi komoly írók, előbbi az 1998-ban már kitüntetett José Saramago örök ellenfele volt, minden lehetséges emberi és írói módon, utóbbi pedig a posztmodern kánon titokzatos atyaúristene: ha neki ítélnék a díjat, nem az lenne a legérdekesebb kérdés, hogy ő kapta meg, hanem az, hogy ez a soha nem mutatkozó, rejtélyes valaki átveszi-e a díjat személyesen, végre megmutatja-e az arcát, felfedi-e a kilétét a világ előtt.
Két magyar is szerepel a fogadóiroda esélyeseket felsoroló listájának elején, egyikük a régóta és egyre díjesélyesebb és világhíresebb Nádas Péter, a másik pedig Krasznahorkai László, aki a 2015-ben elnyert Nemzetközi Man Booker-díj után csak javított megítélésén: tavaly 50 az 1-hez, idén már 20 az 1-hez az esélye.
Nézegetve a listát, eljátszhatunk a gondolattal, jó-e maga ez a lista, a mi listánk ilyen lenne-e, vagy miben másmilyen. Érdekes kérdések… Nagyjából ugyanannyira, mint egy kieséses körben azon matekozni, hogy minek kell ahhoz összejönnie, hogy a csapatunk ne csak továbbjusson, hanem a lehető legkönnyebb ellenfelet kapja a kieséses szakaszban. Érdekes kérdések, de talán érdekesebb nézni a focit, vagy pedig kimenni a közeli pályára játszani egy jót. Avagy nyugodtan olvasni a kedvenceinket, és a barátainkkal megbeszélni, amit ilyenkor, két olvasás közti csendben meg lehet.
