„Otthon születni, szülni, vetélni kell. / Otthon rozsdás a csap, és apád nem javítja meg, mert halott. / Otthon pókháló van a sarokban, semmi térd alá való kukorica. / Otthon délig bőghetsz, az ajtók csukva maradnak. / Otthon az, ahol nem virrasztanak, csak elvisznek a krematóriumba.”
Súlyos, nagy csöndek, koppanó-dobbanó mondatok és elemi hatások költészete ez, a valóság sivatagába robbanó, kevés szavú, sűrűsödő jelentésrétegű soroké. Költőnk szeme, mint a szike, és használni is tudja: egészen apró léthelyzetekre szeleteli a valóságot. Amilyen aprók, olyan nehéz őket soronként fölemelni. Mindig csodáltam az alkotói elszántságot, amikor valaki nemcsak látni képes a létünk rétegeit összekötő szövétneket, de szándékosan oda is megy a határra, hogy keresse a bajt: „A föld alatt mindenki szerelmes / Szemeiket zárva tartják / Fakó arcukon sokéves a közöny / Egyformán elveszettek / Sebezhetőek mint a vad / Metró elé ugrani senki nem mer”.
Magam se vagyok gyáva szerző, írtam Sade márki biográfiát is boldogult legénykoromban, de hogy valaki nemcsak le mer menni a metróba, hanem írni is van bátorsága róla, ráadásul ilyen fegyelmezetten – semmi dantei pokol, semmi halál völgye –, az többszörös kalapemelést érdemel. De van itt más is: „Énekelek / Te kőszikla vagy Uram / Ha gyászolok ha összetörnek ha gyaláznak / Én szüntelen Téged várlak / Jaj ne vádoljalak”.
A Negyvenkettő című vers egy strófája. Belehasad a szívem, hogy nem idézhetem teljességében ezt az első betűtől az utolsóig tökéletesen funkcionáló és abszolút érvényű, posztbukolikus imaszöveget (a bajbajutottak fohásza tematikában bármilyen keresztény imakönyvbe kanonizálható – ilyesmivel a nyugatosok óta elég ritkán találkozni), de hát ezért kell megvenni a verseskötetet.
Lőrincz P. Gabriella nagy fába vágta a fejszéjét. Többnyire nem segít magán rímmel, ritmussal, mert meg van győződve róla: így is jó irányba viszi a keresztjét. És valóban – csak épp öt-hat oldalanként agyonüti vele az olvasót.
Mondom ezt azzal együtt, hogy ilyesfajta állításai kapcsán: „Nem a fa szándéka / A lomb. / Egyedül az Istené” – félévnyi szemináriumot lehetne tartani teremtő akarat és szándék összefüggéseiről.
Mert hiába realizálja maga a költő is, hogy ezeket a nagy csöndekbe belesuhogó, beledobbanó mondatokat nem lehet a végtelenségig folytatni, mert az olvasó csömört kap (ha nagyon fiatal, tán kultúrsokkot is), és hiába folyik át olykor – egyéni hangját konzekvensen tartva – egy másik, formailag szinte azonos, de más valóságregiszterbe bekötött, leginkább Charles Bukowski nevével fémjelezhető zsánerbe, az olykor már pongyolaságig csupaszított, ténymondatos, állításos, egyetlen díszítményként a mögöttes gondolattal büszkélkedő verselésbe, attól még a kötet egésze fojtogató. Bandukolok benne, lassan, tűnődve, ahogy illik, és pár oldal után ezek a kemény, jobbára írásjel nélküli mondatok maguk alá temetnek.
Formai változatosság lenne a gyógyszer? Stiláris játékok? Többféle elbeszélői hang? És ha költőnk lírai énje egyszerűen nem így működik? Fogadjuk el keresztvivő útját kompromisszumok nélkül, és törődjünk bele, hogy csak kis adagokban bírjuk olvasni? Az olvasó is dönt. És a szerző is: elképzelhetőnek tartja-e, hogy olvasója megpihenhessen passiójárás közben?
Lőrincz P. Gabriella: Átszállás előtt. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2018.
