A Nemzeti Színházban múlt pénteken bemutatott (és húsvétig még többször is műsorra kerülő) Csíksomlyói passió Vidnyánszky Attila rendezésében három forrásból vett részleteket épít új egésszé: az 1700-as évekből és korábbról származó csíksomlyói szövegeket és iskoladrámákat, Szőcs Géza költői szabad parafrázisát és Berecz András a téma kapcsán megszólaltatott meséit, verseit, dalait.
Berecz András mesemondó és népdalénekes a „Krisztus lába nyomát kereső vándor” szerepében tűnik fel, közjátékaival, kommentárjaival mind a görög drámák kórusának, mind a mesélő szerepének funkcióit beteljesíti; az eseményekre énekkel, humoros anekdotákat rejtő reflexiókkal reagál.
A darab egésze csodálatos nyelvi gazdagságot vonultat fel, az archaikus, tájnyelvi elemektől a hangzósságukról híres dalokon át egészen a posztmodern szójátékokig. Jól példázza a nyelvi-logikai lelemény összefonódását a következő, a darab utolsó dramaturgiai egységében lejátszódó, kiválóan időzített jelenet: „Hol van itt olyan megváltó, ahova bemehetek?” – kérdezi a Sátán (Farkas Dénes), kihasználva a pénzváltás-megváltás közti szójáték-lehetőséget és analógiát.
A dialógus a hasonlóságot a profanitás tükrén átszűrve, majd visszaszűrve emeli fel a jelentést a transzcendencia szintjére és viszi egyúttal közelebb a nézőt e teológiai fogalom megértéséhez. Ez a részlet tükrözi Szőcs Géza sajátos, üdítő humorát, melyet talán a székely humor és az örkényi groteszk elegyével lehetne nagy vonalakban jellemezni az e sajátos hangot még nem ismerő érdeklődő számára.
A Magyar Nemzeti Táncegyüttes és az élő zene – Papp István Gázsa (prímás), Szabó Dániel (cimbalom, ütőgardon), Takács Ádám (hegedű), D. Tóth Sándor (brácsa, dob), Csávás Attila (klarinét, furulya), Lieber Róbert (bőgő) – a muzsika és a tánc által az érzékenyítés, „érzékítés” folyamatát is elvégzik, így a nézőnek szeme, szája és szíve is tátva marad, megfelelően előkészítve és felkészítve arra, hogy befogadja a bibliai üzenetet.
A passió Vidnyászky Attila rendezésében is ugyanazt a szakrális ívet rajzolja meg, amelynek irodalmunkban és lelkünkben egyaránt évszázados hagyománya van, új hangsúlyokkal és modalitásokkal dolgozik azonban. A darab egyik legmegrázóbb jelenete például, amikor Mária Magdolna (Barta Ágnes) Lázárt (Kiss Péter Balázs) kérleli, hogy siessen, igazolja Jézus csodatételeit, megmentve ezzel Jézust a kereszthaláltól, Lázár azonban kifogásokat keres, nem viszonozza a segítséget. Reakciója nem egyedülálló, akárcsak az egy jelenet erejéig feltűnő Jónás alakja, amelyből kiderül, a próféta addig halogatta a prédikációt, hogy végül nem tudta az embereket időben figyelmeztetni: „Ne feszítsék meg Krisztust.”
Krisztus szerepében Berettyán Nándort láthatjuk: „Nem lehet csak szerepként felfogni, a Megváltót játszani szakrális élmény és áttestesülés, a színpadra lépés előtt igyekszem elcsendesedni… Biztosan más lesz húsvétkor templomba menni egy ilyen jellegű átélés után, talán most sikerült közelebb kerülni a megértéshez” – elmélkedik alakításáról a fiatal színművész. Valóban, a Csíksomlyói passió számos újítása ellenére sem vesztette el rituális jellegét, mely nem csupán a kereszténység alapvető kérdéseiről, de a színjátszás funkciójának mibenlétéről, a színház archetípusairól is szól.
A liturgikus játékok, a betlehemezés és az iskoladrámák jellemzőit is fellelhetjük az előadásban, mi több, megszületik a színpadon egy Erdély-alteregó is, szinte érezzük a havasi legelők illatát, távolról halljuk csengeni az állatok nyakában a kolompokat mint lélekharangokat, időnként mintha Sütő András Hargitáján lennénk, időnként pedig mintha egy otthonos csűrben figyelnénk a népi játékokat és regöléseket.
Azt hiszem, ez a legtöbb, amit ma egy „kortárs” színdarab elérhet: élővé tenni a hagyományokat és az ősi gyökerekből virágoztatni ki a szívderítő újdonságokat.