Uzonyi Ferenc Debrecenben élő festő egy kora tavaszi találkozásunkkor árulta el, hogy albumot készülnek kiadni író, költő barátjával, Vitéz Ferenccel, és bár akkor megígértem, az élet úgy hozta, hogy nem tudtam jelen lenni a könyv bemutatóján, ami stílszerűen egybeesett a verseket ihlető absztrakt (az album címe is Absztraktok) festményekből rendezett kiállítás megnyitójával, viszont sikerült eljutnom Debrecenbe a kiállítás zárása előtt és a kiállítótérben kifaggatni az alkotókat.
Kicsit kétkedve hallgattam Uzonyi Ferenc „vallomását”, hogy képei azért függőlegesek, mert olyan a festőállványa és szűk a hely a műtermében (erről ugyan később magam is meggyőződtem), hihetőbbnek tűnt az, amit kicsit később mondott, hogy képei olyanok, mintha egy ablakon nézne ki és az ablakok is inkább vertikálisak. Ám nem zavarja, ha képeit elforgatják, hiszen az absztrakt bármilyen irányból nézve mutat valamit, nyilván minden irányból mást.
Kézenfekvő kérdésemre, honnan jött az ötlet, hogy verseket írjon festő barátja absztrakt képeihez Vitéz Ferenc gondolkodás nélkül mondta, hogy ötlet nem volt csak késztetés. Ötletnek inkább azt nevezné, amikor kezdett kialakulni a formája ennek a ciklusnak, hogy a képek és a versek valahogy egy kis kötetben jelenjenek meg és akkor jött a verses-képes album ötlete. Uzonyi Ferecet régóta ismeri, negyed századdal ezelőtti első kiállítását – és azóta még jó néhányat – is ő nyitotta meg, régebbi, a minimál tájképfestészet jegyében született művei is ihlették pár vers írására. Nem találkoztak mindennap, néha egy-két év is kimaradt, de a rendszeresség megvolt és most, mintegy másfél éve rácsodálkozott a teljesen új korszak festményeire, az absztraktokra és kezdte követni ennek az új stílusnak az alakulását.
Felfigyelt arra, amint mélyült az absztrakció, egyre kevesebb konkrét figurális elem maradt meg, inkább csak a benyomások, a fények, a fényviszonyok, a színkontrasztok. Már akkor született pár vers, utána viszont szünet következett. Végül teljesen eltűntek a figurális elemek és jött egy sorozat, ami olyan elementáris erővel hatott Vitéz Ferencre, hogy azt érezte, rendszeresen el kell mennie Uzonyi Ferenc műtermébe. Végül mindkettőjük élete úgy alakult, hogy egy hetet szabaddá tudtak tenni és munkarendszerűen elkezdődött a közös alkotási folyamat. Az egyik szobát körberakták festményekkel, Uzonyi Ferenc két szobával arrább festett, a háttérben szólt a zene, a költő nézte a képeket, majd az ablakon kitekintve a tájat (Uzonyi Ferenc pompás rózsakertjét nekem is volt szerencsém megcsodálni) és egy félórás ráhangolódás után, „mintha diktálták volna”, jöttek a versek, öt, hat-akár nyolc is alkalmanként.
Másnap letisztázott formában vitte a kész verseket és kezdődött minden elölről, az ihlet tehát amolyan romantikus formában nem létezik Vitéz Ferenc szerint, persze kell az elementáris élmény, a késztetés, de azután jön a kőkemény munka.
Újabb kérdésemre, hogy egymás munkájába beleszóltak-e, Uzonyi Ferenc nevetve és röviden vágja rá, hogy kész képek voltak. Költő barátja szintén kategorikus: „Engem soha nem érdekelt, hogy mit akar a festő. Az igazán jó műalkotásnak nem csak egy jelentése van, hanem annyi, ahány nézője és én egy vagyok a nézők közül, aki a rám gyakorolt hatást beépítem az én világomba és a kép már nem az a kép lesz, amit Feri megfestett, hanem az, amivé én átalakítottam és akkor megszületik egy kis esszé vagy egy vers. Az a vers aztán életkanyarulatában, szakralitásában, a földtől való felemelkedésében találkozhat a képnek az életkanyarulatával, szakralitásával, elemelkedésével, de ez a változás nem úgy történik meg, hogy egymás mellé teszem a képet meg a verset.”
„Soha nem tudtam szavakba foglalni, amit festek” – szólalt meg az eddig hallgatásba burkolózó festő – „ha valami teljesen mást írt volna, akkor lehet, hogy berzenkedem, de valahogy én is azt érzem, amit ő leírt a verseiben és bennük van tényleg az emelkedettség, Isten is meg van említve, a templom is, mert nem vagyok ugyan nagyon vallásos, de valamiben hiszek, valamit keresek , tulajdonképpen azt, hogy merre felé haladunk és sok versben rá is találtam.” Megtudtam azt is, impresszionista korszakán túl jutva tette fel magának a kérdést, lehet-e úgy absztraktot festeni, hogy az ne legyen se komor, se giccses, se vidámkodó, és miközben kereste a megfelelő összhangot, jött Vitéz Ferenc a verseivel, amelyek tele vannak fénnyel, arannyal, csillogással, optimizmussal, és így kép és vers egymásra talált.
„Optimizmus helyett mást mondanék” vette át a szót a „szavak embere”. Szerinte van a fény, a reménység a megértés és az elfogadásra való törekvés, a folyamatos újrakezdés. Kedvenc verssorát idézi nyomatékként: „minden reggel újrakezdődik az életem”.
„Az én kedvencem a kezdő vers” – szólalt meg Uzonyi Ferenc, kifejtve, hogy gyakran tették fel neki a kérdést, hogy mit fest, és nem tudott válaszolni, Vitéz Ferenc viszont megtette ezt: „Nem a vizet, hanem az időt. / Nem az eget, hanem a reményt. / Nem a partot, hanem az elengedést. / Nem a hegyet, hanem az ismeretlent. / Nem a ködöt, hanem a fényt. / Nem téged és nem engem, / hanem azt a vihar szaggatta fészket / a ködbe vesző hegyek ormán.”
„Jóslat volt ez a vers. Sejtések, sugallatok vannak, konkrét tudás nincs” – zárja a beszélgetést Vitéz Ferenc.
Absztraktok, Uzonyi Ferenc festményei, Vitéz Ferenc versei, Néző.Pont Debrecen, 2016
