Ha laikusként fogalmat akarunk alkotni a jelenségről, a távol-keleti küzdősportok komplexitását kell alapul vennünk. Azok esetében sem sportról van szó, hanem egy kultúráról, életszemléletről, filozófiáról, bár természetesen mindegyiknek van praktikuma, aki karatézik vagy kungfuzik, az járhat versenyekre, nyerhet díjakat, és megvédheti magát a kocsmában, ha nem tudja kitalálni, hogy mit iszik az, akit véletlenül megnézett. A lovas íjászatnál ez utóbbi bonyolultabb, mert ugye el kellene vinni a kocsmába az íjat meg a lovat. Éppen ez a bonyolultság, a hétköznapi alkalmazhatóságon túlmutatás az, ami a lovas íjászatot minden mástól megkülönbözteti. Itt nincs olyan, hogy ha akarom, akkor csak kéthetente, hobbiszinten űzöm, ha meg komolyan beleásom magam, tíz év múlva már a mosógépen fejen állva meditálok. Itt az ember rögtön életformát választ. Mert a lovas íjászat – a lóval való foglalkozás már önmagában – életforma.
A film címválasztása nem véletlen. Bár a hagyományos értelemben vett főszereplő Kassai Lajos, ez nem egy róla szóló portréfilm. Nem Kassai Lajosról – díjait és kitüntetéseit most hadd ne soroljuk – szól, hanem a lovas íjászatról mint olyanról, valamelyest a hozzá kapcsolódó kulturális háttérről, mégpedig úgy, hogy a téma egy lovas íjász működésén keresztül ábrázoltatik. Aki Kassai Lajos. Ki más is reprezentálhatná hűbben a műfajt, mint az, aki a XX. század végén gyakorlatilag újra megteremtette?
A film nyilván akkor is érdekes lenne, ha Kassai Lajosról szólna, és meg is tudunk róla pár dolgot, így viszont hasznosabb, mert talán sikerül valamit tennie ennek a kultúrának, életformának, közösségi létezésnek, és mondjuk ki: beavatási gyakorlatnak a terjesztéséért.
Azt is meg kell említeni, hogy a filmnek vannak őstörténeti aspektusai. Ezek részletes kifejtése egy külön film témája lehetne, és bár szívesen hallgatnánk még a mongol történészt elmélkedni a hunokról, vagy Kassait a kentaurokról, örömmel vesszük tudomásul, hogy elsősorban itt egy iskola életébe nyerünk bepillantást.
Igen, Kassai elsősorban pedagógusként ábrázoltatik. Olyan pedagógusként, akire szívesen bíznám a gyerekemet. Meg magamat is. Ez az ország tele van frusztrált, csalódott megélhetési pedagógusokkal, akik a hátuk közepére sem kívánják a gyerekeket, és vágják a centit a nyugdíjig. És elképesztő, hogy itt van ez a férfiember, akinek dübörög a cége a világszerte eladott íjaiból, aki minden díjat megnyer, minden kitüntetést bezsebel, és ehhez még tanít és táborokat szervez, és krónikusan mester- és beavatáshiányos korunkban felvállalja a mester és beavató szerepét, és általános iskolásoknak mutogatja, melyik a zab és melyik az árpa, meg hogyan kell istállót ganajozni.
És aki netán elmosolyodna magában, mondván, ez a lovas dolog csak afféle úri huncutság pénzeséknek, arra a film hamar rácáfol azokkal a képsorokkal, mikor a mester a tábortűz körül egy kimondottan hátrányos helyzetű gyermeket tuningol morálisan. A Kassai-féle iskola kapcsán az összes reformpedagógiai hívószó érvényes az integrált oktatástól a biotáborig. Itt embernevelést látunk, a szó legnemesebb értelmében. Életbevágó szükségünk van az ilyen mesterekre!