Batthyány Lajos, első miniszterelnökünk alakja mindig a politikai csatározások áldozata volt: az önkényuralom idején elfeledtették, a dualizmusban mellőzték, és csak Trianon után kezdték tudományosan kutatni, mert történelmi és közéleti szerepe már nem volt a napi politika tétje. De az ötvenes években szinte kivetették a magyar panteonból, érdemeit kisebbítették, történelmi nagyságát csak a Kádár-korszak végén kezdték felismerni a történészek, de ekkor már nem válhatott Széchenyi-, Deák- vagy Kossuth-féle mitikus alakká. 2001-ben a kormány rendeletével október 6-át, az aradi tizenhárom kivégzésének napját hivatalosan is nemzeti gyásznappá nyilvánították, ekkor róla, a pesti vértanúról is megemlékezünk.
A mai Szabadság tér környékén, az Aulich, Hold és Báthory utca kereszteződésénél volt a II. József építtette Újépület-kaszárnya árka, ahol 1849. október hatodikán tizennegyedik vértanúként kivégezték Batthyány Lajost. Vértanúságának helyén 1926 óta örökmécses áll. Mint tudjuk, koncepciós peré-ben jogtalanul felségárulással vádolták és halálra ítélték. Haynau, akinek szabad kezet adott a császár, fel akarta akasztatni, mert akkoriban ez volt a legmegalázóbb halálnem, de Batthyány a feleségétől kapott tőrrel úgy sebezte meg a nyakát, hogy az ítéletet ne lehessen végrehajtani, ezért az ítéletet golyó általi halálra módosították.
A vérszomjas hiéna a bécsi forradalom és Latour hadügyminiszter meggyilkolásának évfordulójára időzítette a kivégzéseket, hogy világosan üzenje: a szabadságharcot véresen megbosszulják. A magyar miniszterelnököt ketten kísérték a kivégzőosztag elé – mert támolygott a nagy vérveszteségtől –, ott fél térdre ereszkedett, majd a lövés eldördülése előtt azt kiáltotta, hogy „Éljen a haza! Rajta, vadászok!” Holttestét titokban a ferencesek belvárosi templomába vitték, és csak 1870. június 9-én temethették el nyilvános tiszteletadással, majd 1874. május 26-án a Kerepesi temető mauzóleumában helyezték el.
A kaszárnya és börtön a XIX. században évtizedeken keresztül az osztrák önkényuralom jelképeként állt a város közepén. A kiegyezés után már nem használták, és mivel nem találtak neki új rendeltetést, végül 1897-ben lebontották. A főváros képviselő-testülete 1905. október 6-án úgy döntött, hogy azon a helyen, ahol Batthyányt kivégezték, a szokásostól eltérően nem szobrot, hanem örökmécsest állítanak. Az emlékmű készítésére a Mérnök- és Építész-egyesület pályázatot írt ki, amelyen Pogány Móric terve nyerte el az első, Foerk Ernő pedig a második díjat. A pályázaton örökmécsest kellett tervezni, ez pedig újdonságnak számított a korszakban, hiszen a vallási vonatkozású örökmécseseken kívül ilyen emlékmű nem volt hazánkban.
1907 februárjában elfogadták a pályázatot, 1909-ben elkészült a műépítész részletes terve, meg is szavazták rá a szükséges pénzt, de a tervezett változtatás és a háború miatt már nem tudták felépíteni. Igaz, hogy 1909-ben felállítottak egy 10 méter magas obeliszket – amelynek felső részén egy liliomrács mögött lobogott az örökmécses lángja –, de valószínű, hogy nem tartós anyagból készítették, ezért később lebontották. Csak 1925-ben vették elő ismét a terveket, Pogány Móricot pedig arra kérték, hogy kissé módosítson az eredeti elképzelésén, így végül a ma is látható klasszicizáló, hagyományos talapzatra helyezett lámpás lett az obeliszkből, aminek rubinkelyhét ma egy égő világítja meg.
Az emlékművet 1926. október hatodikán avatták fel, a kormányzó, a kormányt képviselő Klebelsberg Kunó, Batthyány fia, Elemér és unokája, Batthyány László, a törvényhozás és a főváros küldöttségének, a hadsereg és a politikai, kulturális élet képviselőinek jelenlétében. Ünnepi beszédet mondott Pekár Gyula államtitkár, a Petőfi-társaság elnöke. De voltak pártok és csoportok, amelyek távol maradtak a hivatalos ünnepségtől. Ezután a Horthy-korban minden évben megkoszorúzták az örökmécsest, még 1946-ban is látható egy felvételen, amint katonák tisztelegnek a mécses előtt, de az eseménynek már csak németellenes éle volt. 1956 októberében az ELTE történelem szakos tanárai és diákjai lerótták kegyeletüket az örökmécsesnél, de a hatóságok ezt csak azzal a feltétellel engedték meg, hogy az 1941-es németellenes tüntetésről is megemlékeznek.
Utána sokáig nem volt itt hivatalos tiszteletadás, de Batthyány születésének 175. évfordulóján már részben hivatalosan is megkoszorúzták az örökmécsest, a történészek pedig konferenciát szerveztek Batthyányról, és végre elkezdték felismerni az államférfi történelmi nagyságát. A nyolcvanas években pedig a demokratikus ellenzék tagjai itt is megjelentek március 15-i tüntetéseiken, ám ez sokkal inkább a kommunista önkény által kivégzett másik miniszterelnöknek, Nagy Imrének szólt.
De mint Urbán Aladár történész figyelmeztet, ne csak vértanúként emlékezzünk Batthyányra, aki fáradhatatlanul munkálkodott első alkotmányunkon, és noha fejlődését már nem követhette nyomon, de életét áldozta, hogy megvédje. Jobb, ha így emlékezünk első miniszterelnökünkre, aki kemény jellemű, küzdő politikus volt, igazi hazafi. Érte ég a mécses lángja.
Az 1926. október 6-i avatóünnepségről tudósító filmhíradót itt találhatják meg.