Önző Murphyék is a tiszta forráshoz jártak: a zenekarvezető Martinka János az ősidőkben magyarországi együttesekben játszott, és Erdélybe hazatérve rájött, hogy egész Romániában nincs így bazseváló, ütőképes banda. Akiktől tanultak: Flogging Molly, Dropkick Murphys, Fiddlers Green, The Pogues és Shane MacGowan, valamint természetesen a mágusszakállú mesterek, a Dubliners.
Utóbbiak képviselik autentikus, de olykor nagyon is táncolható lírájukkal a fölsorolás egyik szélét, a másikat – persze még a szigorúan vett stiláris határokon belül, vagyis hangszerelés, ritmika, tempó marad – a Dropkick Murphys, Selfishék druszája. Az amerikai csapat keményebb, huligánosabb, durvábban pogózós irányba viszi a karcosnak ugyan mindig karcos, de a metálnak inkább csak oda-odabiccentő zsánert.
A Dropkick Murphysnél ez imázst is jelent: videóikban ritkán isznak – kelta punk klip kifröccsenő sörhab nélkül szinte botrány! –, annál többet bokszolnak ringben vagy emberkednek az utcán, egyelőre föltáratlan törzsi koreográfia szerint.
Csak azért elemeztem ilyen hosszasan egy olyan csapatot, akikről nem is szól ez a cikk, hogy érzékeljük: egy ilyen különös zsáneren belül is mennyi játéklehetőség van az egyedi arculat kialakítására. A Selfish Murphy az elektromos gitárból ritkán csinál hullámzó zajmasszát, inkább skás, szörfpunkos csilingelésre, zakatolásra, ritmizálásra használják a hangszert (ó, az a mennyei, hendrixes wahhogás a Star of the County Down című dalban!), amelynek sok nótájukban kerülnek a helyébe akusztikus instrumentumok.
Így nagyobb teret kap a dob és a basszus (örömünkre), illetve a különböző fúvósok: fuvola, whistle, furulya. (Lapunknak elárulták: újabban Csiki Zoltán „Zaza” énekes-hegedűs-harmonikás székely furulyával kísérletezik, ezúton is drukkolunk neki.)
Ha így fantáziálunk a műfaj képviselőinek képzeletbeli birtokairól: a Dropkick Murphys az ír kocsmai verekedőket, a Firkin pedig a csatába induló vagy hősi küzdelem után mulató ír harcosokat, akkor bizony a Selfish Murphy az ír tündéreket, koboldokat, mesebeli lápokban és erdőkben holdfénynél mulatozó, csibész manókat zenéli. (Lemezborítóikon is találkozhatunk e kedves, de sokszor nehéz természetű kis lényekkel).
Ez nem azt jelenti, hogy a zene punkrésze a nihilbe lágyul, hiszen a ritmusok feszesek, táncolhatók, ahogy erről a koncertek is tanúskodnak. Egyszerűen fontosabb nekik a – felpörgetett – akusztikus líra, mint a zúzda, vokálisan is: az énektémák többnyire távolba nézős, égfürkészős dallampandantjai az önfeledt dobpüfölésnek. Utóbbi azért csak annyira önfeledt, hogy közben intelligens is maradjon – elég meghallgatni, mit művel a ritmusszekció például az Ireland’s So Far Awayben: ritmusváltásokkal oda-vissza jól megsózott, fölényesen laza harmóniaáradat, a végére meglepetésnek egy picinyke metálos basszusbömböltetéssel.
A zenekar háza táján nagy a nyüzsgés: idén jelent meg Another Fork in the Road című albumuk, egy kivétellel mind saját szerzeményekkel, ráadásul a Nemzeti Kulturális Alap Cseh Tamás programjának jóvoltából nyolcállomásos európai turnéra indulnak.
Aki szeretne egy jó koncert erejéig ír manóvá változni, bátran keresse a Selfish Murphyt, és akkor se aggódjon a mulatni vágyó, ha épp nem érzi táncképes állapotban magát – legfeljebb úgy jár, mint az az idős hölgy egy brémai tengerészfesztiválon, aki a koncert közepén, több sör után eldobta a járókeretét, és tinimódra szaporázott végig.