Hogy milyen logika szerint osztják az irodalmi Nobel-díjat, még senki sem jött rá. Létezik ugyan egy 1901-ben megfogalmazott szabályzat (többek között ilyen elmés kritériumokkal: „aki az irodalomhoz a legkiválóbb idealisztikus beállítottságú alkotással járult hozzá”), a díjazási politika az évtizedek alatt időnként változott, de nem lett egyértelmű. Az egyszerű polgár tudatában a Nobel-díj mindenesetre úgy él, mint az irodalmi siker és elismerés netovábbja, Csomolungmája, melyet elméletileg olyan íróknak kellene odaítélni, akik többszörös szellemi orgazmust okoznak az olvasóknak szerte a nagyvilágban.
A Svéd Akadémia azonban másképp gondolkodik, mint az olvasók és általában sikerült meglepetést okoznia. Az utóbbi évtizedekben például már azzal is, ha véletlenül egy valóban jó írónak ítélte oda a díjat. Érdemesnek talált a kitüntetésre olyanokat, akik ismeretlenségén még a Nobel-díj sem segített és mellőzött olyan „írócskákat”, mint Tolsztoj, Kafka, Borges, Cortázar, Umberto Eco vagy Kundera, ők nem voltak elég jók a nagyszerű bizottságnak.
Nem is tudom, miért követi-várja még a publikum október havát és a díjazott nevének közzétételét, mi több, sokan még tippelnek is a fogadóirodákban – naivan rendes, híres és jó írókra -, hogy aztán a Svéd Akadémia tagjai újfent megrészegedjenek és újabb perverzióval rukkoljanak elő.
Ebben az esztendőben azzal, hogy Bob Dylant dobják meg a világ legnagyobb irodalmi kitüntetésével…
Az, hogy Bob Dylan kornyikálását maximum egy kocsmában, jó társaságban, hangulati aláfestésként bírom elviselni, hogy igyekszem bezárni a fülem ablakait, valahányszor újra meg újra lejátsszák valahol valamelyik örökzöld közhelyét, az én privát nyomorom. Felőlem kitüntethetik az összes zenei díjjal, ne adj isten, egy texasi, kansasi vagy minnesotai kisváros önképzőkörének költészeti díjával is. Hozzávághatják a Nobel-békedíjat is, Obamánál biztos jobban megérdemli. De irodalmi Nobelt tolni erre a langyos pszeudo-lírára – kék égen a búzavirágra – szerintem azok szembeköpése, akik még komolyan veszik a költészetet.
Számos ismerősöm örül és jó poénnak tartja, hogy a jó öreg Bobnak fújta a Nobelt a szél. Hadd pukkadjon a polgár, hadd pukkadjanak a sznobok, hadd lépjen ki az irodalom a könyvtárakból a színpadra, a fesztiválokra. Lazázzunk!
Én azonban ehhez nem vagyok elég laza. És esküszöm, semmi egyéb nem zavar, mint az, hogy Bob Dylan szövegeinek semmi közük nincs a nagy költészethez, semmi olyat nem mondanak, amit korábban és sokkal jobban le nem írtak volna.
A Svéd Királyi Tudományos Akadémia poénkodott valamivel, amivel nem kellett volna. Olyan ez, mint amikor öltönyös, magas státuszban lévő emberek megpróbálnak lazák és viccesek lenni, rácáfolandó a róluk elterjedt sztereotípiákra. Olyan ez, mint amikor Juncker jópofizik.
Vajon ezúttal kokó is került a tisztelt bizottság asztalára, nem csak vodka?
No de ez van, nyugtázzuk ezt is. Remélem, jövőben még több partidrog kerül a derék tudákosok pohara mellé és még jobban fölturbózzák a bulit. Például Chuck Norris már rég megérett arra, hogy neki adják az összes Nobel-díjat. Az irodalomért, a tudományokért és a békéért járót. Nincs nála megfelelőbb személyiség. Gondoljunk bele, a világ mennyi feszültsége oldódott már fel a Chuck Norris poén- és mémözönben. Az egész világ értékelné ezt a döntést és a nagy vidámságban kitörhetne a világbéke. Aztán úgyis, azt is, mindent elfúj a szél.
