Minden bizonnyal van abban valami sorsszerű, hogy egy színházi előadásról érkezve és egy másikra igyekezve kapom a telefonhívást: hallottad, hogy meghalt Kerényi Imre? Szegedről érkezem, a szabadtéri játékokról, van másfél órám az Egerbe induló vonatig, jegyem nincs, váltóruhám nincs, felfelé a lépcsőn a belvárosi, tehát nagy belmagasságú lakásomig már levegőm sincs. A hírtől pedig a lélegzetem is elakad.
Mégis miben reménykedtem? Hiszen tudtam, hogy beteg, láttam legutóbb is, mennyire nem a régi, beszéltünk is róla több közös ismerőssel is, de aki méltósággal viseli a betegségét, azt hajlamosak vagyunk úgy kezelni, hogy persze, majd egyszer, semmiképpen sem mostanában. A döbbenet, a részvét és a szomorúság első percei után én is továbbadom a hírt, majd elkezdek bosszankodni.
Amire gondolok, azon viszont a szarkasztikus humorú Kerényi úr csak nevetne: ejnye, gondolom magamban, jól kiszúrt velem, most cipelhetem a laptopot Egerbe, és a nyári játékok egyik kiemelkedőnek számító előadása után kedélyes borozgatás helyett vonulhatok vissza a szállodába nekrológot írni.
Elkezdődik az előadás a Líceum udvarán, de én nem bírok odafigyelni, őt látom magam előtt, amint a számára kedves és fontos helyszíneken kalauzolja a nézőket: ezekben a percekben sugározzák az M5 kulturális csatornán a Szerelmes földrajz című ismeretterjesztő sorozat Kerényi Imrével készült epizódját.
Az egri előadás után a címszerepet játszó Szemenyei Jánossal találkozom a kulisszák mögött. A színművészeti előtt stúdiós volt a Madách Színházban, kis túlzással mindig elkésett, ezért a viszonya Kerényi Imrével nem volt felhőtlen, így nem az általa vezetett prózaosztályba jelentkezett, hanem musical szakra. De „megszívta”, mert cseréltek, és Kerényi lett az osztályfőnöke.
A történet végét most ismét felelevenítjük, hadd idézzek egy interjúmból: „– Ez a történet közismert, de mindig vigyázok, hogy meglegyen a vége is, mert ő nekem nagyon jó tanárom volt. Kerényi Imre szakmaisága abszolút egyedülálló volt, átadta a tudását, és én egyáltalán nem bántam meg, hogy az ő osztályába kerültem. Hosszú éveken át eljött az előadásaimra, még vidékre is, Veszprémbe, Kecskemétre, és azt is elmondta, ha valami nem tetszett vagy többet várt volna tőlem abban a szerepben.” Otthagyom Szemenyeit, mert gombóc van a torkomban. A szállodában nem megy az írás, csak a jegyzetelés, hogy mit ne hagyjak ki.
Például azt, hogy „az elsők dicsősége örök”, és Kerényinek volt két olyan első rendezése, ami a színháztörténetben mindig benne marad. Ami most a legaktuálisabb: Kerényi Imre 1981-ben elsőként vitte színre a Csíksomlyói passiót, most pedig nem érhette meg a Nemzeti Színház és a Magyar Nemzeti Táncegyüttes közös produkcióját a csíksomlyói nyeregben.
De az ő nevéhez fűződik Az István, a király első kőszínházi bemutatója is 1985-ben. Szörényi Levente és Bródy János mára már klasszikussá érett rockoperáját négy év alatt több mint kétszázszor játszották a Nemzeti Színház (ma Pesti Magyar Színház) deszkáin. (Bubik István, az akkori István, gondolom, már kellő tisztelettel várja odafönt a találkozást).
Két személyes élménnyel szeretném zárni írásomat.
Fotó: Czimbal Gyula
Egyszerűen nem tudok visszaemlékezni, mikor találkoztam először Kerényi Imrével. Viszont amikor elkezdtem szerkeszteni lapunk kultúrarovatát, felhívott, és részletesen elmondta, milyennek szeretné látni. Tisztelettudóan meghallgattam, aztán elmondtam, hogy a mi elképzelésünk egy kicsit más. Ez a beszélgetés aztán a három év alatt többször is lezajlott köztünk, hol telefonon, hol élőszóban. A másik, már „nagynak” nevezhető élményem az Újszínházban volt, napra pontosan tavaly október 29-én: Fazekas István A méltatlan című drámáját adták elő felolvasószínház keretében, Kerényi Imre rendezésében.
Az Újszínház ezzel a művel tisztelgett a reformáció hősei előtt. Kerényi kiült egy székre a színpad közepén és a szemünk előtt rendezte a darabot, úgy, hogy közben színházról, rendezésről és a korszakról, amelyben a darab játszódik, töltötte elménkbe az információt. Akkor mondtam a szerzőnek, hogy lehet felőlem örök harag, de ennek az előadásnak a hőse nem a magát méltatlannak nevező magyar prédikátor Huszár Gál, hanem a rendező Kerényi Imre volt.
Életút
Kerényi Imre miniszterelnöki megbízott, Kossuth- és Jászai Mari-díjas rendező, színigazgató, egyetemi tanár, publicista, érdemes és kiváló művész 1943. szeptember 28-án született Csopakon. Az elmúlt években a Nemzeti Könyvtár című sorozat elindítása és gondozása, valamint a Magyar Krónika című lap létrejötte körüli tevékenysége miatt hallhattuk a nevét.
A győri Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumban érettségizett, majd megfogadva a bencés atyák tanácsát, a Színház- és Filmművészeti Főiskola színházrendező szakára jelentkezett, ahol Marton Endre osztályába járt.
1966-ban színházrendezői diploma birtokában az Ádám Ottó vezette Madách Színház társulatához szegődött, amelynek 1978-ig volt tagja. 1978–1980 között a Szolnoki Szigligeti Színház igazgató-főrendezője volt, 1980–1983 között a Népszínház, 1983–1989 között pedig a Nemzeti Színház rendezőjeként tevékenykedett. 1989-ben visszatért a Madách Színházhoz, ahol 2004-ig igazgatóként és művészeti vezetőként irányította a szakmai munkát. Működése alatt a teátrum egyre inkább a szórakoztató színház műfaját képviselte.
Mindezzel párhuzamosan több mint négy évtizeden át, 1968 és 2010 között tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, 1988-ban egyetemi tanárrá nevezték ki.
Főbb rendezései közé tartozik a Csíksomlyói passió (1981), a János király (1984), az István, a király (1985), a Lear király (1991), a Bánk bán (1993), az Amadeus (1993), a Stuart Mária (1994), a Hegedűs a háztetőn (1996), a Székely fonó (1998), Az ember tragédiája (1999), a Mirandolina (2001), a Léni néni (2002), az Egy pohár víz (2004), az Édes fiaim (2005), az Úri muri (2007) és a Kései találkozás (2010). A Csíksomlyói passiót Lengyelországban, Ausztriában, Németországban, Olaszországban és Franciaországban is bemutatták. Az István, a király című rockopera első színpadi változatának rendezése is az ő nevéhez fűződik.
Munkásságát több díjjal is elismerték: Jászai Mari-díj (1977), érdemes művész (1981), Magyar Művészetért Díj (1988), kiváló művész (1989, nem fogadta el), Budapestért Díj (1999). 2002-ben Kossuth-díjat kapott a magyar színházművészetben játszott meghatározó szerepéért, iskolateremtő rendezői munkásságáért, kiemelkedő színházvezetői és művészetpedagógiai tevékenységéért.
Közismert volt a társadalmi és a politikai szerepvállalásairól is: különböző tisztségeket töltött be a Magyar Színházművészek Szövetségében, 1997–2001 között a Magyar Színházi Társaság vezetőségének tagja volt. Noha politikai pályafutását a Magyar Szocialista Munkáspártban (MSZMP) kezdte, 1989-ben már az általa is alapított Független Szakszervezetek Demokratikus Ligáját képviselte az Ellenzéki Kerekasztal ülésein, a televíziós bizottságban és a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások plenáris ülésein.
1988–92 között a Magyar Demokrata Fórum (MDF) tagja volt, a párt országos választmányába is beválasztották. 1990-ben az MDF országgyűlési képviselőjelöltjeként indult a választásokon. Az MDF-ből való kilépése után részt vett a Demokratikus Charta tüntetésein. A 2000-es évek elejétől a jobboldali értékeket valló nyilatkozataival tűnt ki. 2011 májusában a második Orbán-kormányban a tudatos nemzeti közjogi gondolkodás megalapozásával és ehhez kapcsolódva a magyar kulturális értékek megőrzésével és fejlesztésével összefüggő feladatok ellátásáért felelős miniszterelnöki megbízottá nevezték ki. E minőségében első feladata a 2011-ben elfogadott, 2012-től hatályos alaptörvény népszerűsítése és terjesztése volt.
Nevéhez fűződik a magyar írott kultúra legjavát egységes sorozatba gyűjtő Nemzeti Könyvtár sorozat 2012-es elindítása is. 2014-ben meghatározó szerepet játszott a Magyar Krónika című folyóirat elindításában. Kerényi Imrét, aki hosszan tartó, súlyos betegsége ellenére mindvégig aktívan dolgozott, a Miniszterelnökség saját halottjának tekinti.
Kerényiről mondták:
„Tehetségének egy másik arca volt, hogy olyan szolgálatot magára vállalt, amelyet a Nemzeti Könyvtár sorozat jelentett.” (Mezey Katalin Kossuth-díjas költő)
„Nagy kultúrharcos volt, aki az évek múlásával egyre tisztábban és világosabban látta, hogy mi a feladata a magyar kultúra értékeinek megőrzése és a magyar kultúra megújítása terén.” (Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház főigazgatója)
