– Mi volt az első gondolata, amikor megtudta, hogy ebben a kitüntetésben részesítik?
– Az, hogy jól divatba jöttem. Mondtam is az alapítvány ügyvezetőjének, Balla Feri unokaöcsémnek, amikor bejött és megmutatta a levelet. Nem ezért csináltam, de nem tagadom, jólesik, hogy értékelik a munkámat.
– Az elismerészuhatag a hatalmas sikerként „robbanó”, öt kiadást, több mint kétszázezer példányt megért Balladák könyve 1971-es megjelenésével kezdődött. Egyáltalán hogyan lehetett gyűjteni a romániai kommunizmus körülményei között?
– Nehéz és kockázatos dolog volt, mert az emberek nagyon féltek. Tiltott volt a magyar ének, a legtöbb helyen nemcsak a rendőr, hanem a pap is üldözte a magyarul beszélőket, éneklőket. Igyekeztem „titokban” megérkezni egyik-másik bizalmasomhoz, annak a lakására hívtuk az adatközlőket. De még így is adódtak esetek, amikor az illető nem akart énekelni vagy nem akarta bemondani a nevét. A mezőségi helyzet ebben a tekintetben alapvetően különbözött a moldvaitól: míg Moldvában még beszéltek magyarul, de nem vállalták a magyarságukat, Mezőségen az is vállalta a magyarságát, akiben időközben már elkopott a nyelv.
– Miért éppen a mezőségi, illetve a moldvai, gyimesi csángó népi kultúra érdekelte?
– Mert bántott, hogy a Mezőség ismeretlen világ a néprajzosok előtt. Palotai Gertrúdnak az 1940-es évek elején megjelentetett, az egyedülálló széki rámás írásosokról készült tanulmányának láttán mondta Bartók Béla, hogy ahol ilyen varrottasok vannak, ott zenének is lennie kell. Csak azután jelent meg Széken Lajtha László zenét gyűjteni. Moldva már diákkoromtól vonzott, a kolozsvári református kollégiumban találkoztam Domokos Pál Péternek a Moldvai magyarság című könyvével. Annyira megragadott az abban szereplő nyelvjárás, a szöveg szépsége, a roppant érzékletesen ábrázolt életmód, hogy elhatároztam, mindenképpen elmegyek Moldvába. Miután a családom kuláklistára került, s ennek következtében nem folytathattam tanulmányai-mat a kolozsvári zeneakadémián, tanítónak jelentkeztem az akkor még működő moldvai magyar nyelvű oktatásba. Szűk két éven belül azonban megszüntették a lészpedi iskolát, én azonban csak kicsit délebbre költöztem, közel kilenc éven át éltem Gyimesben.
A néprajztudós az elismertség mellett és a zaklatások ellenére sem hagyta el a szülőföldjét
– Az ötvenes évek végétől, Andrásfalvy Bertalan révén, a magyarországi néprajzosok is „felfedezték” önt. Jelentett ez a továbbiakban valamiféle védettséget?
– Inkább szakmai segítséget, visszaigazolást – és nélkülözhetetlen technikai segítséget, hiszen a Kodálytól kapott magnóval végre jó minőségű felvételeket tudtam készíteni. Andrásfalvy Bertalan révén mély emberi és szakmai kapcsolatba kerültem Martin Györggyel, Csoóri Sándorral, de sok más néprajzossal is. A Balladák könyvének sikere is nagymértékben azon múlott, hogy a könyv népszerűsítése érdekében barátaim latba vetették minden tudásukat és kapcsolatrendszerüket. Gyűjtéseim Budapestre menekítésében, a ma már több mint 14 ezer címet jelentő anyag rendszerezésében és feldolgozásában is sokat segítettek, majd a későbbiekben a fiatalabbak, köztük az erdélyi származású Kelemen László vagy Pávai István. Őket én „fertőztem meg” még annak idején.
– Ilyen elismertség mellett, illetve a romániai zaklatások ellenére sem jutott eszébe Magyarországra települni?
– Bár rengeteg okom lett volna elmenni, soha, pedig volt eset, hogy szekus „barátaim” is tálcán ajánlották fel, hogy segítenek a kitelepedésben. Én leszek az utolsó magyar, aki elmegy innen, mondtam nekik, én oltom majd el a lámpát. Nyolc éven át nem is kaptam útlevelet. Martin György temetésére sikerült valahogy háromnapos vízumot szereznünk, amiből aztán egy rekeszizomsérv-műtét ürügyén hat hónapos kinntartózkodás lett. A budapesti román nagykövetség elsőre visszautasította a hazautazási vízum kiadását, mire én: adják, nem adják, én megyek. A vámos is megkérdezte a határon, hogy jól sikerült-e a műtét.
– A „sima” Kossuth-díjjal járó pénzjutalmat gyermekkora helyszíne, a Bánffy-kúria restaurálására fordította, ahol ma a gyűjtéseit közkinccsé tevő múzeum működik. Mire szánja a nagydíjjal járó pénzt?
– Még nem tudom, de biztosan megtaláljuk a helyét, nem fogom magam után vinni a sírba. A múzeum régi álmom volt, már a kommunista időkben is megpróbálkoztam vele. Az akkori válaszúti lelkésszel, Gudor Lajossal az üresen álló válaszúti kántori lakban gondolkodtunk, de a megyei kultuszinspektor megtiltotta. A néprajzi múzeum emberei a kolozsvári lakásomba is kiszálltak leltározni, mondtam is nekik, hogy inkább meggyújtom őket, de akkor sem adok oda egyetlen darabot sem. Amikor a kommunisták elkobozták a kúriát, tele volt a folyosó ikonnal, kancsóval, majdnem minden ott maradt. Nagyon boldog voltam, amikor 2010-ben sikerült megnyitnunk a múzeumot, de hamar bővítésben kellett gondolkodnunk, hiszen egy egész élet munkájának kellene elférnie benne. Nagy izgalommal várom az építkezés befejezését.
– Mostanában miről álmodik?
– Csupa olyan emberről, akik meghaltak már. Gyermekkori, fiatalkori emlékek jönnek elő, pedig annyi tennivaló lenne még ezen a földön! A Balladák könyvében 220 adatközlő neve jelenik meg, közülük húszan ha élnek. Visznek mindent magukkal. Amúgy béke van bennem, az idén huszonöt esztendős alapítvány jó kezekben van, a mezőségi magyarság megmentése töretlenül zajlik, a szórványkollégiumban több mint 170 gyermek tanul. Balla Feri szokta mondani: ez itt Noé bárkája öt hektáron, autonóm terület. Vagy megtaláljuk egyszer az Ararátot, ahol kiszállhatunk, vagy nem, de mi evezünk.
