– Miért kezdte el kutatni a kommunizmus idején betiltott írókat?
– Nem szándékoztam ezeket az írókat mindenáron felkarolni, csak nem akartam mellőzni őket, hogy legyen teljes az irodalmi kép. De a munkám elleni támadások erősítettek meg abban, hogy mindez értékeket hordoz. A kommunista kultúrpolitika szinte minden népi-nemzeti íróval különböző módon bánt el: volt, akiket ellehetetlenítettek és soha nem publikálhattak többé, volt, akiket mindenben hátráltattak, az emigránsok pedig értelemszerűen tiltólistára kerültek. Nyirő József könyveiből egyet sem tettek a fasiszta, szovjetellenes művek listájára, csak a háborús hetilapját, a Magyar Erőt tiltották be. Viszont az ötvenes években elkészítették az elavult könyvek listáját – amit a könyvtárosoknak szántak, belső terjesztésre –, arra már kerültek fel Nyirő-kötetek, Erdélyi József számos kötetét pedig már 1945-ben indexre tették. Kádár Lajos írót is elhallgatták, ő a nép szegényparaszti rétegéből származott, Móricz Zsigmond és Zilahy Lajos felfedezettje volt. Többé nem publikálhatott, a Kolomp szól a ködből… kivételével azóta sem adták ki újra a műveit. Pedig tehetséges író volt, legfontosabb munkája az 1934-es A doni halálbánya című világháborús naplója, amely egyedülálló módon, szegényparaszti szemszögből láttatja az eseményeket. Egy szerencsétlen színműve miatt iktatták ki őt a magyar irodalomból.
– A Magyartanárok Egyesülete kifogásolta, hogy Nyirő József belekerült a Nemzeti alaptantervbe, igaz, ők Jókai Mórt is száműznék, mondván, hogy elavult.
– Pedig ott a helye, és nagyon jó lenne minél alaposabban megismerni ezeket a szerzőket, mert van mit tanulni tőlük. A rendszerváltás után sajtó alá rendeztem tizennyolc Nyirő-könyvet, nemcsak a régiek újrakiadását, hanem négy olyan forrásértékű kötetet is, amely soha nem jelent meg könyv formájában, például a drámáit, ismeretlen novelláit, kiadatlan emigrációs írásait és sajtónyilatkozatait. A tanterv meglehetősen feszített, pedagógus ismerőseimnek – akik nem állnak rossz szívvel ezekhez az írókhoz – sincs idejük arra, hogy részletesen tanítsák őket. Hogyha komoly a szándék, akkor azon is el kellene gondolkodni, hogyan lehetne jobban arányosítani a tantervet. Balassitól kezdve az egyértelmű értékeket nem szabad megbolygatni, és hogyha Jókai hatalmas életművében nem talál valaki maradandó értékeket, akkor őszinte részvétem az illető iránt. De ha be akarom mutatni a két világháború közti magyar irodalmat, akkor nélkülük csonka maradna a terep, népi irodalomról pedig beszélni sem lehet Erdélyi és Sinka nélkül.
– Még most is sok könyvespolcon lehet látni a híres halinakötésű Nyirő-műveket. Mennyire volt népszerű a saját korában?
– A székely irodalmat Nyirő József és Tamási Áron képviselte Budapesten. Ők voltak a „székely írók”, akiket a Révai – amely egyetemes és magyar értékeket gondozó izraelita kiadó volt – hatalmas példányszámban jelentetett meg. A halinakötésről is rengeteg tévképzet van, pedig egy abszurd, de igaz történet van mögötte. Bizonyos körök úgy gondolják, hogy a nacionalizmus netovábbja a székely harisnya anyagába kötni a könyvet, pedig ez nem így van. Ahhoz, hogy az erdélyi magyar irodalom a csonka Magyarországon magas példányszámban elkelhessen, különböző kereskedelmi fogásokkal kísérleteztek a magyarországi kereskedők. A halinát a Révai kiadó Lantos Kálmán nevű, jó kereskedelmi érzékű, Mózes-hitű munkatársa találta ki. Lantos azt is kiötlötte, hogy a Révai kiadónál megjelentetett erdélyi könyvek mellé kis fiolában erdélyi földet mellékeljenek. Ennek hallatán az Erdélyi Szépmíves Céhet képviselő Bánffy Miklós dühbe gurult, és azt mondta, csak abban az esetben fogadja ezt el, hogyha az erdélyi anyák könnyeit is mellékelik.
– Ön lényegében az egész életművet sajtó alá rendezte. Vannak még ismeretlen Nyirő-szövegek?
– Nyirő életművével is van még tennivaló. Összegyűjtöttem a különböző lapokban – főleg a Keleti Ujságban – megjelent publicisztikáit, mert egy szerző politikai véleményét a legjobban az újságcikkei tükrözik. Megjelentetésük Nyirő értékelését kedvezően befolyásolná. Ebből is kitűnik, hogy neki Erdély és a székelység sorsa volt a legfontosabb, leginkább ezzel foglalkozott. Évekre és fórumokra lebontva nagy borítékokban megvannak ezek az írások, és ha lesz rá akarat, hogy ebből könyv legyen, nagyon rövid idő alatt sajtó alá tudom rendezni. A könyvkiadók nemigen vállalkoznak nagy terjedelmű publicisztikai kötet kiadására, legyen az bármennyire is dokumentumértékű. Négy-öt évvel ezelőtt összeállítottam egy 130 írást tartalmazó Nyirő-emlékkönyv kéziratát is, amelyben különféle szerzők mondják el a véleményüket Nyirő Józsefről, és döbbenetes, hogy a legkülönbözőbb világnézetű írók, mint például Dsida Jenő vagy Tolnai Gábor is a legnagyobb tisztelettel, pozitívan nyilatkoznak róla.
– Ha jól tudom, a másik szerző, akinek az életműve az ön szívügye, Erdélyi József költő, aki a mai napig nem került méltó helyre a magyar irodalomban.
– Erdélyi József kedvelt témám, hisz elég jól ismertem, a hetvenes években sokat jártam hozzá. Egy rendkívül kiegyensúlyozatlan emberről van szó, mégis lenyűgözött az egyénisége, még inkább a termékenysége, hiszen több ezer verset irt. Erdélyi József a Nyugatban indult, és 146 verse jelent meg ott, Németh László egy időben a legjelentősebb magyar költők közé sorolta. Egyes irodalmárok már attól is elalélnak, ha valaki egy közléssel is szerepel a Nyugatban, mert az óriási dolognak számít, de érdekes módon Erdélyinek ettől a teljesítményétől nem szokás meghatódni. Pedig a saját korában, a húszas-harmincas években meghatározó költő volt a magyar irodalomban. Az első népi-urbánus vita az ő költészete körül alakult ki. De annak ellenére, hogy közölték, a Nyugat nem vállalkozott arra, hogy kiadja a kötetét, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy a szélsőjobboldalra sodródott.
– A szélsőjobboldali stigma miatt került az 1954-től napjainkig megjelent számos verseskötete ellenére az irodalom perifériájára?
– Lényegében igen, bár érdemes lenne végre mérlegre tenni Erdélyi Józsefet is, hogy legalább egy szigorúan szelektált kötete jelenjen meg, mert a legkényesebb irodalmi ízlés szerint is lehetne egy olyat összeállítani, amelynek értékét senki sem vitatná. Persze vannak problémás versei; a kilencvenes évek derekán, amikor a Fehér torony című kötetet szerkesztettük Hartyányi Istvánnal, vigyáztunk arra, hogy ezek ne kerüljenek bele. Az akkori kritika ezt nem értékelte, és Gyurgyák János a Zsidókérdés Magyarországon című könyvében joggal állapította meg, hogy nem illik a kényesebb költeményeket mellőzni, mert az elhagyás irodalomhamisítás. Teljes életműveket kell közölni. De túl sokat beszélünk az inkriminált versekről, ami indokolatlan, mert egy olyan szerző esetében, akinek több ezer verse van, bőven lenne más, értelmezni való, valódi érték. Ezt példázza a legutóbbi, Fekete tölgy című hagyatéki kötete is. A „kényesebb költeményeket” sem szabad eltagadni, sem félretájékoztatni az olvasót, de jobb lenne, ha végre az értékeire is figyelnénk.
– Tavaly felkérték, hogy ön szerkessze meg Sinka István életműkiadását is. Haladt azóta előre az ügy?
– A vésztői önkormányzat arra vállalkozott, hogy a teljes Sinka-életművet kiadja a Fekete bojtár vallomásaival kezdve, majd novellákkal, publicisztikákkal és versekkel folytatva a sort. A munka jól haladt, a hat jogutód közül öttel meg is állapodtunk, amikor a hatodik, Sinka András közölte, nem járul hozzá olyan életműkiadáshoz, amelyben a Denevérek honfoglalása is szerepel. Ezt nagyon sajnálom, és nem tartom helyénvalónak, mert vagy a teljes életművét adjuk ki, vagy semmit. Egy olyan hatalmas életműben mint a Sinkáé, egy ilyen írás is elfért volna, hiszen, mint már említettem, az elhagyás irodalomhamisítás. Jelen pillanatban nem tudom, hogy lesz-e mégis megállapodás.
– Ön Wass Alberttel is levelezett. Hogyan ismerte meg az írót?
– Amikor az MDF-akadémiát, szabadegyetemet vezettem, szép számmal jártak be hozzánk nyugatról az emigránsok. Az egyik azzal büszkélkedett hogy ismeri Wass Albertet, ezért elkértem tőle az író címét. Nyolc-tíz levelet váltottunk; nem sietek ezeket közzétenni, mert nincsen bennük az író életművével kapcsolatos nélkülözhetetlen információ, de mégis, kései levelezésének egy részét képezik. Arra gondoltam akkor, hogy az 1994-es választások előtt ki kellene adni az Elvásik a veres csillag című munkáját, ezzel is segítve a nemzeti oldal kampányát. Lehet, hogy ez naiv dolog volt részemről, de jelképes gesztus lett volna, azonban Wass Albert sem volt igazán fogékony az ötletre. Öregkorára már nagyon rezignált és magába forduló emberré vált.