– Látott mostanában érdekes filmet?
– A Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia, az Európai Filmakadémia és a Cseh Film és TV Akadémia tagjaként rengeteg filmet kell megnéznem. Remélem, megérti, hogy nem emlékszem mindegyikre. Az elmúlt időszak alkotásai közül azonban nagyon különös hatást tett rám a Saul fia. Rendkívül erős filmnek gondolom. Az igazat megvallva nem lett volna bátorságom ahhoz, hogy másodszor is megnézzem. Különben gyakorlati okokból nem járok moziba, a nekem elküldött filmeket otthon, a nagy tévémen látom, és leginkább a dokumentumfilmek iránt vonzódom.
– Több évtizede rendez filmeket. Emlékszik még arra, hogy miért döntött a filmrendezés mellett?
– Önszántamon kívül kezdtem el filmezni. A mozit és a színházat ugyanúgy szerettem. Többé-kevésbé nekem a film vászonra vetett árnyék, válaszok nélküli, élő visszajelzés. Kamaszkoromban megismerkedtem a színházzal, ami számomra eleven és minden este más és más volt. Színházban akartam dolgozni, de nem vettek fel a színiiskolába. Azt mondták, hogy nincs tehetségem. Abban az időben indult el a tévé, és én azzal biztattam magam, hogy tehetségtelen emberekre is szükség van, tehát jelentkeztem a legendás FAMU-ba, a prágai filmakadémiára. Vávra professzor látott bennem tehetséget, és neki köszönhetően sikerült kitanulnom a filmrendezést. Szerencsés vagyok, az iskolatársaim Schorm és Chytilová voltak, valamint olyan kollégáim, mint Forman, Němec és Jireš, akik világszerte felkeltették az érdeklődést a cseh film iránt és nem mellesleg megnyitották az én utamat is a világ felé.
– Jövőre lesz nyolcvanéves. Elégedett a pályájával?
– Úgy gondolom, hogy különösebb fáradozás nélkül szerencsés életet élek. Csinálhattam néhány filmet, a koromhoz képest nagyjából egészséges vagyok, és ott van még a családi boldogság is. Mindezekért irigylem magamat.
– Húsz éve halt meg Bohumil Hrabal. Felidézne egy olyan emléket róla, ami visszaad valamit az ő gondolkodásmódjából?
– Számtalan érdekes történetem van, ezek közül egyet említenék, ami röviddel azelőtt történt, hogy szorosabb kapcsolatba kerültem volna vele. Bevallottam neki, hogy nem olvasom őt, csak „hazardíroztam”, bár minden egyes sora úgy hatott rám, hogy egyszerre vidám és szomorú lettem tőle. Semmilyen más szerzőnél nem sikerült hasonló jelenségre rábukkannom. Mondta nekem – ő sokkal pontosabban fejezte ki magát, mint én, de azért megpróbálom visszaadni valahogy –, hogy a nevetségesség mindannyiunk életében mindig tragédiával párosul. Ez pedig egy felettébb sajátos megközelítésmód.
– Věra Chytilová, Miloš Forman és az ön filmjei is meghatározták az európai filmművészet alakulását. Hogyan vélekedik a kortárs cseh filmről?
– Nem egy fiatal kollégám a barátom is, és egyiküket sem akarom elveszíteni. Ezért, hogy ne kelljen kritizálnom a munkáikat, inkább nem nézem meg őket.
– Feltételezem, hogy ez alól a magyar film sem kivétel.
– Kérem, ne haragudjon rám, de az elmúlt években nem igazán követtem nyomon a magyar filmeket, butaságokat mondani pedig nem akarok. Szeretem a magyar filmet és a magyar embereket. Számtalan magyar filmes és színházi embert tartok számon a barátaim között, de nem érzem szükségét annak, hogy valamennyi filmjüket meg kelljen néznem.
– Martin Šulík rendezi A tolmács című filmet, amelyben színészként működik közre. Könnyű önt instruálni? Árulja el: végleg felhagyott a filmezéssel?
– Eredendően amatőr színészként tekintek magamra. Azonban néhány kollégám időről időre felajánlja nekem, hogy próbáljam ki magam a kamera előtt. Leginkább a Magyarországon élő munkatársaim. Ha valaki érez magában annyi bátorságot, hogy felkínál nekem egy szerepet, tisztelem őt annyira, hogy nem szólok bele a munkájába. Nem hagytam fel a rendezéssel, éppen csak senki nem adott nekem lehetőséget, munkát kérni pedig nem szeretnék, soha életemben nem tettem ezt. Egyik filmem és egyik színházi munkám sem rajtam múlott, hanem stúdiók vagy színházak felkérésén. Ez az oka annak, hogy miután a Barrandov stúdió kihátrált mögülem, huszonöt év alatt összesen három filmet készíthettem.
– Jaroslav Hašek, Karel Čapek vagy Hrabal egytől egyig híresek a humorérzékükről. Tud még hinni a humor erejében?
– Ó, természetesen! Másrészt én cseh is vagyok! Akárcsak a honfitársaimban, bennem is van egy jó adag szkepticizmus. Viszont a humor segítségemre van abban, hogy túllendüljek a dolgokon. Úgy hiszem, hogy a magyar vagy a lengyel emberek lelke mélyén van valami – valószínűleg az elmúlt századok eseményei miatt –, amitől egyfajta arisztokratikus attitűdként a tragikus dolgokat tragikusan is kezelik. Emiatt a nevetésre mint méltóságon aluli dologra tekintenek. Mi, csehek, plebejusok vagyunk, és ha lehetséges, minden rossz dolgot a vidámsággal orvosolunk. Itt, a mi kis völgyünkben, amit minden oldalról hegyek vesznek körül, bárhonnan várhatjuk a veszélyt. Sok évszázadon át nem volt más kiút számunkra, ami megmentett volna minket, mint hogy megvilágítsuk ezeket a veszedelmeket. Ha nem tudsz a megfelelő pillanatban nevetni – elvesztél.
