Férfiideálból sok van, Mastroianniból, akárhogy is számolom, csupán egy. Olyan volt ő a színművészetben, mint Picasso a festészetben: egyszeri, utánozhatatlan és felejthetetlen. A nők imádták, a férfiak irigyelték, a rendezők a kegyeit keresték, Federico Fellini pedig, mint tudjuk, a kedvenc színészei között tartotta számon. Húsz éve, december 19-én halt meg az olasz filmbálvány, Marcello Mastroianni.
1924. szeptember 28-án látta meg a napvilágot az olaszországi Fontana Liriben. A családi legendák szerint vasutasnak szánták, ehelyett egy időben végzettségének megfelelően műszaki rajzolóként dolgozott, majd jobb híján színészként folytatta a pályafutását. A második világháború végén egy németországi koncentrációs táborban találta magát, szerencsés módon innen sikeresen megszökött, Velencében vészelte át a háború utolsó heteit. Utána Rómában, valamelyik filmvállalatnál könyvelőként tevékenykedett, egyetemre járt, élete többé-kevésbé a helyére billent. A Rocco és fivérei legendás és jó szemű, a minőségre mindig adó rendezője, Luchino Visconti fedezte fel egy amatőrszínész-körben. Az ő támogatását élvezve a fiatal Mastroianni színházban lépett fel, a klasszikus és a modern darabok nyújtotta szerepekkel egyaránt könnyen azonosult, nem ismert lehetetlent. Játéka laza, természetes volt, nehézségek nélkül formált meg bármilyen karaktert.
1947 a fordulatok éve volt: először játszott filmben. Ekkor ugyan még csak rövid jelenetet kapott, de a későbbiekben bekövetkezett a hatalmas sikert meghozó robbanás: Visconti Fehér éjszakák és 1960-ban Fellini Az édes élet című filmjében nyújtott játéka mindenkit levett a lábáról. Utóbbi érdekessége, hogy a főszerepet eredetileg Paul Newmannek szánták, és Fellini csak azért választotta őt, mert „szörnyen jellegtelen” arca volt. A nézők mégis rajongtak érte.
Sorra követték egymást a jobbnál jobb filmek és a zseniális, szinte rá szabott szerepek: Róma, A nők városa, Az éjszaka, Válás olasz módra, A nagy zabálás. Nem mindennapi szituációkba keveredett, nem mindennapi színésznőkkel játszott közösen – Brigitte Bardot, Sophia Loren szegődött partneréül. A Miss Arizona című 1988-as, Sándor Pál jegyezte magyar filmben is szerepelt, mígnem az 1996-ban Manoel de Oliveira rendezte Utazás a világ kezdetére című alkotás lett az utolsó, amelyben játszott. 1996. december 19-én bekövetkezett halála az olasz filmművészet fekete napja, ebből a szomorú alkalomból Róma polgármestere elrendelte, hogy a színészóriás temetéséig fekete lepellel vonják be a Trevi-kutat. Életében megannyi díjjal jutalmazták, elég, ha csak a Golden Globe-, az Oscar- és a BAFTA-díjakat említjük. Azon ritka kivételek közé tartozott, akiket Cannes-ban két alkalommal is fődíjjal jutalmaztak. Rómában nevét tér viseli, illetve egy díj, amelyet általában a velencei filmfesztiválon adnak át.
Bár Mastroianni, ha hihetünk a némi pozőrködésről tanúskodó vallomásai őszinteségében, önmagával nem volt igazán elégedett, holott kedves, rokonszenves arca szinte mindenkit azonnal megnyert, és aki egyszer látta őt filmen, utána soha többé nem felejtette el. Hogy játéka minél természetesebb legyen, a legendák szerint nem vetette bele magát túlzottan a neki választott szerepekbe, a forgatókönyvek helyett a spontán szituációkra bízta magát, hogy aztán a lehető legnagyobb hitelességgel adja vissza a megformált karaktert. Rendezők, színészek mind-mind örömmel dolgoztak vele, ritkán, szinte soha nem emelt kifogást, nem panaszkodott, páratlan alkalmazkodóképességről adott számot. Legjelentéktelenebb mozdulatai is – ahogy néz, ahogyan lehúzza a napszemüvegét vagy cigarettára gyújt – az olasz filmművészet nagy pillanatai közé tartoznak. Apró gesztusaiban is velejéig drámai, vagy ha a helyzet úgy kívánja, habkönnyűen komikus. Ahogy általában a legnagyobbak.