A 6 éven felülieknek szóló darabot a színház felkérésére Szálinger Balázs írta és Markó Róbert rendezte, és a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál programjaként mutatták be. Az eredeti népmese egy beavatási rítus konkrét forgatókönyve, akár a Fehérlófia, a Királykisasszony jegyei, a Halhatatlanságra vágyó királyfi vagy a Katalinka, szállj el kezdetű népdalunk.
A szörnyek legyőzése, a verembe vettetés (alvilági alászállás) nem távoli korokba vesző misztériumok, hanem mindenki, gyermek és felnőtt, asszony és férfi számára napi szinten átélt valóság. Mindig és mindenki számára időszerű, ezért aktualizálásra nem szorul. Természetesen jó, ha mai nyelven szól, lehet benne kortárs zene, kortárs koreográfia – a népzene értékét nem növeli és nem csökkenti egy trip-hopos alap, de megkönnyítheti a befogadását.
Hannus Zoltán a királyt alakítja, a címszerepben pedig Barna Zsombor lép fel
Az ősi misztérium fölvállalása nyilvánvaló, mikor megpillantjuk Cziegler Balázs díszletét: a játék a juhász csillagszemében zajlik, a játszók a szembogárban tűnnek el vagy lépnek színre, halhatatlan lelkünk színpadnyira nagyított tükrében látjuk a történetet. A középkori misztériumjátékok jellegzetes építménye volt ez a világokat elválasztó kapu. Az olykor városközpontnyi tereken szétosztott, szimultán zajló cselekmény állandó színhelye volt a paradicsom kapuja, a poklok bejárata (gyakran tátott szájat formázott, de lehetett az ördög feneke is, a Bosch vagy Giotto képein látott furcsaságok potenciális színpadképek), és természetesen a betlehemi jászol – ez is kapu.
Az összhatás kettős. Míg a díszlet, a jelmezek és a zene is a misztériumjáték jelleget erősíti, a dikció és az akció a farce-é, a vásári bohózaté. A derék csillagszemű, aki jólesően emlékeztet a Kiss együttes egyik frontemberére, éppen úgy dacol a teljesen értelmetlen királyi akarattal, ahogy bármelyikünk dacolt általános iskolában a tanári önkénnyel, ami a fejünkbe akarta verni, hogy miért írják a kutyát egy k-val. A kizárólag önmagáért való hatalomhoz ragaszkodó uralkodó, a szerencsétlenkedő katonák és a szinte férfimód udvarló (a juhász életébe a dacos lázadás mellé új nézőpontot hozó) királyleány kedves, abszurd, szerethető társaság.
Mi is illünk bele, hisz mindannyian csillagszeműek vagyunk.
