Kacsó Sándor író és újságíró volt, a Keleti Újság és az Újság munkatársaként dolgozott, és az Erdélyi Helikon munkaközösségének is tagja volt. A Brassói Lapokat főszerkesztette, a második világháború végén internálták, de volt képviselő is, a Romániai Magyar Szó napilap főszerkesztője, majd – lemondatása után – az Állami Irodalmi és Művészeti Könyvkiadó kolozsvári fiókjának vezetője. Cikke – Gyávák voltak-e az erdélyi magyar írók? –, amelyet Berde Mária Vallani és vállalni című vitaindító írására írt, és amelyben szenvedélyes, vívódó hangon beszél arról, hogy az erdélyi írók alkotásaikban gyávák voltak szembenézni a valóság nagy társadalmi problémáival, és megfutamodtak azelől, hogy a kisebbségi lét sorskérdéseit mutassák meg, helyette inkább a múltba, lélektani és esztétikai játékokba merültek (ahogy ő maga fogalmaz a Vakvágányon című regényében: „Ő [a trianoni döntéstől még szédelgő egyetemi tanár] beásta magát a dicső múltba, s ott keresett bűvös igéket a jelen ellen.”) óriási visszhangot váltott ki, az irodalomtörténet az erdélyi magyar irodalom egyik fontos identitáskereső aktusának tekinti.
A Vakvágányon című regényéhez 1956. július 25-én írt Előszóban van aztán néhány olyan „önkritikát gyakorló” passzus, amelytől az olvasó valósággal rosszul érzi magát: „…az író [írja magáról] nem ismerte fel a munkásosztályban azt a győzelemre eljegyzett történelmi erőt, amelynek diadala a nacionalizmus mérgét kitermelő osztályviszonyok elsöprését is jelenti majd”, illetve: „A falu forró szeretete mögül kikandikál a város és a falu szembeállításának narodnyik szemlélete s ebben a szemléletben a falusi osztályharc eljelentéktelenedése vagy elkenése.
Kifejezetten irodalom-esztétikai vonatkozásban pedig ott hordja a regény e szemlélet vetületét a túlságosan lirizáló stílusban, a realista ábrázolás rovására menő stílusromantika cicomáiban, impresszionista képeiben”, és a végszó, amely az olvasás megadott koordináta-rendszerének teljesülése esetén a következőket jósolja: „…a Vakvágányon e második kiadása eléri célját, s nem marad egyszerű felmutatása annak, hogy születése évtizedében talán ez volt itt nálunk az az irodalmi termék, amely az első éles fejszecsapásokat mérte a régi rendszer azóta sikeresen kidöntött korhadó fájára.” Ezt írta tehát, mert ezt kellett írnia (és még az első kiadás szövegét is módosítania kellett itt-ott), de mivel pár oldallal hátrébb – már a regényben – ez áll: „Gondolni mindent szabad, azt nem tilthatja meg senki”, elhiszem, hogy a fenti szöveg is csak szükséges trükk volt.
Kacsó Sándor jó író volt, még akkor is, ha a Vakvágányon című regényének cselekménye néha megtorpan, imitt-amott kiszámítható (bár a vége zavarba ejtően meglepő), és olykor avítt történetfilozófiai közhelyeket ismertet részletesen. A falusi életről szóló részek azonban kiemelkedőek, szinte a Tamási Áront jellemző nyelvi sűrűség hullámzik a mondatokban, és az egész könyvben hajszálpontos megfigyelések gyönyörködtetik vagy borzongatják az olvasót: a kisebbségi lét sokkjának bemutatása az első oldalakon mesteri, az öngyilkosságokhoz, gyilkossághoz vezető út hitelességgel van kikövezve, és pompás az a jelenet is, amelyben a grófné vacsorára hívja a lánglelkű, de éhes egyetemista ifjút, hogy a kisebbségbe szorult nemzet ügyét segítse, ám nem étkezik vele – a fiatalembernek a szuterénben terítenek, külön. Kicsit zavaró ugyanakkor, hogy a szerző szemmel láthatóan íróként elsősorban azt tudja megírni, ami emberként vele is megesett – én párhuzamosan olvastam újra az önéletrajzi trilógiát és a regényt, és be kell vallanom, néha összezavarodtam, hogy most éppen melyik könyvben találkoztam ezzel vagy azzal a jelenettel. (A szuterénben vacsorálás például mindkettőben helyet kap.)
A regénnyel nem összehasonlítható, mégis tökéletesen megszerkesztett mű az önéletírás nagyszabású vállalkozása. A három kötet a szerző életének és pályájának egy-egy szakaszát írja le – a kerettörténet szerint azért, mert Kacsó 1968-ban agyvérzést kapott, és igyekszik leírni, amit lehet – olyan részletességgel, hogy néha már gyanakodni kezdtem: vagy van benne fikció is, vagy pedig Kacsó Sándor egész életében jegyzeteket készített minden lépéséről erre a munkára való készültében.
A három könyv rendkívül olvasmányos, szellemes, soha nem vonalas vagy egyoldalú, a bennük felhalmozott tudás- és emlékezetanyag felbecsülhetetlen értékű és tökéletesen hiteles. Az első kötet például (Virág alatt – iszap fölött), amelynek a szülőföldet leíró fejezetei – mint Dávid Gyula fogalmaz – „a magyar szociográfiai irodalom legjobb alkotásai mellé állíthatók, s szépírói erényeik mellett egy társadalom-néprajzos számára is értékes forrásként használhatók”, éppen olyannak mutatják a Nyárádmentét, amilyen mind a mai napig; a további kötetek is fájdalmasan pontosak, szellemesek, és hiába írja egy helyütt, hogy „De hát ez is csak mulatságos, nem nevezetes emlék”, igenis minden emléke „nevezetes”, és így elidegeníthetetlen részét képezi a méltán jegyzett össz(erdélyi)magyar emlékirat-irodalomnak.
És ilyeneket olvashat a kíváncsi olvasó, rögtön az első kötet második bekezdésében: „Születésemkor nem figyelmeztettek a szüleim, nyilván maguk sem tudták, hogy velük együtt milyen nehéz, megpróbáltatásos század választott ki magának. Ha sejtettem volna, talán másolattal készülök, mint a kéziratok, hátha jobban és tovább bírjuk majd mindazt, ami előttem állott.”