Hetvenéves lett Döbrentei Kornél, akit mindig irigyeltem picit. Még csupán negyvenöt volt, amikor bemutattak neki, s én nem tudtam hová lenni a megtiszteltetéstől, hogy a Barokk mise és más nagy versek költőjével cseveghetek. Töméntelen korsó söröket fogyasztottunk a Corvin áruház mögötti Stáhly pincében, s ha nehezebben gördült is a nyelvünk, mégis minduntalan költészetről (no meg asszonyokról) esett szó köztünk. Aztán dolgunk végeztével ő hazaindult, én meg vissza szerkeszteni a lapomhoz a Blaha Lujza térre: harmincévesen elképesztően sokat bír még az ember. Irigyeltem az áradó verseiért, a büszkén felvállalt költői szerepért (pedig a rendszerváltozás idején már azt mondták erről: korszerűtlen; nincs szükség forrófejű Petőfikre, még ha ezredvégi nyelven szólnak is), legfőképpen pedig azért, mert volt bátorsága húsz- és huszonöt éves kora között tengerésznek állni. Ezt borzongatóan szépnek és bátornak találtam: úgy gondoltam, minden poétára ráférne egy efféle tapasztalati kurzus, mielőtt bármit is leírna a tengerről vagy a végtelenről.
Életprogramja: szálfaegyenesen élni
Később megesett, hogy én segíthettem neki: nem ismerek rajta és Fejes Endrén kívül más modern magyar tollforgatót, akinek kitartó szélhámos alakmása bukkant volna fel. Kornél akkor már évek óta szenvedett a hitelrontó alteregótól, aki nemcsak kölcsönkért fűtől-fától, de udvarolni sem átallott a nevében. A pályatársak sem vették komolyan a költői sérelmet; csupán én írtam meg az esetet. Utólag már látszik: daliás idők, amikor még egy poéta rangjával és személyiségével is kifizetődő volt visszaélni…
Később az írószövetség likvidálásának liberális kísérlete kapcsán (s még véletlenül sem költeményei örvén) került huzamosan országos reflektorfénybe. Méltatlan vádakkal illették, de a mondataiba magyarázott rágalomhalmaz csupán ürügy volt: remélt apropó a totális kulturális hatalomátvételhez. Mindez szerencsére igencsak elavult múltidő, de a tanulság él: a szervezett szellemi partizánharcban nem számít (sőt zavaró) az életmű, nem számít a több évtizedes szerkesztés a Hitelnél, a művészeti akadémikusság meg kifejezetten agyonhallgatandó. Döbrentei Kornélnak van igazi Balassi-kardja (amit az elsők között kapott meg), igazi József Attila- meg Kölcsey-díja, de a Kossuth-díja szigorúan alternatív. Mintha nem is XXI. századi jelenség volna: olyasvalaki, aki a vitézi rendtől kap ordókat.
Mégis itt van közöttünk, sokak számára bosszantó jelenvalósággal. A huszonhat évesen debütáló kötettől (A Skorpió jegyében) az összegyűjtött versekig (Tartsd meg a sziklát) remekül dokumentált ez a gazdag pálya: versek, esszék, sőt beleérző gyermekirodalom is. Szakolczay Lajos egy terjedelmes tanulmányában így írt róla: „Szinte csodagyerekként indult, aki avval büszkélkedhetik, hogy zsengéit – a Szélső utcai általános iskola ötödikeseként irodalmi pályázatot nyert – olyan híresség szavalta a rádióban, mint Gáti József.” A csodagyerekség pedig hetvenéves koráig is kitartott. Hadd idézzek ennek illusztrálására a már emlegetett Barokk miséből: „metszett kristálypoharakban / várt a vérszínű bor, a miseborunk, kezemben az Atya / ereje, a Fiú ereje, kezemben a Szentlélek ereje, / s a végtelen vágy, hogy egymásba kapcsolódjon, / eggyé lehessen: Atya, Fiú, Szentlélek.” Életprogramját pedig az ötvenhatos mártír Tóth Ilonkáról szóló versébe fogalmazta bele: „szálfaegyenesen élni”.
A hetvenkedő tengerészt ma 18 órától köszöntik barátai és tisztelői a Magyarság Háza Corvin-termében (Budapest, I. ker. Szentháromság tér 6.). Az est háziasszonya Csűrös Csilla, az ünnepeltet Takaró Mihály irodalomtörténész méltatja, műveit pedig Dörner György, Incze Ildikó, Szersén Gyula, Takács Bence, illetve a Muzsikás együttes tolmácsolja Tóth Ildikóval, Farkas Zoltánnal és a hites társ Petrás Máriával kiegészülve. A rendezvény ideje alatt a Rákóczi-teremben megtekinthető Szécsi Ilona fotóművész fotókiállítása Döbrentei Kornél portréiból. A műsor mottója: „Ketrecünkben bömbölni sok, suttogni kevés.”
