A kiállítást Saly Noémi irodalom- és helytörténész, író, pedagógus és muzeológus rendezte, akinek már több tárlatán jártunk, például a Szerzetesek asztalánál vagy Az Ínyesmester – Magyar Elek emlékezete címűn. És azért soroltam csak fel különböző hivatásai nagyját (van még), mert ez a sokoldalúság megmagyarázza a minden kiállítására jellemző, egyedi hangvételt, aminek alapköve nem ördöngösség: el kell mesélni egy történetet.
Egy épületről, egy könyvről, egy szokásrendszerről, egy hagyományról, egy ételről, bármiről, mindenkinek közérthetően, világosan, követhetően, de fordulatosan és érdekesen. És Saly Noémi ezt olyan jól csinálja, hogy a látogató egyből a hálójába kerül, a történetre kezd figyelni, és nem azt nézi, hogy elhozták-e a Gellért homlokzatát 3D-ben. Természetesen ezúttal is van enteriőr, egy szállodai szoba, mai szemmel teljesen díszletszerűnek hat a franciaágy, fésülködőasztal, falilámpa, fotel fehérben, vörösben, aranyozott, rokokó girlandokkal (restaurátor: Széles Kálmán). Ha a tárgyak elhelyezése is korhű, akkor ez a bohém vendég bizony az ágyban dohányzott.
És vannak persze szép és érdekes tárgyak is az 1900-as évek elejétől a szocializmusig: ezüstkancsó, pezsgőhűtő, lyukacsos vajhűtő tál, asztalszámtartó, haltálalólapát, egy gigantikus, réz kulcstartó (elképzelem, ahogy a vendég véletlen elejti, de rögtön fölveszi, akkorát csattan a flaszteron), vagy egy jópofa személyzeti csengő: három kis rajzolt figura alapján lehetett választani, hogy takarítást, pincért vagy hordárt kér az ember. Elgondolkodtató lenyomatai a történelem viharainak és gúnyos fintorainak a különböző vacsoramenük. 1941-ben a m. kir. I. honvéd gyorshadtest parancsnokságát Steppei húslevesbe vágott partizánnal, meg Donec-i halmayonnaise-el lelkesítették a séfek (vajon hányan voltak közöttük, akik két évvel később, a Don-kanyarban emlékeztek vissza erre a vacsorára?).
A Mussolini tiszteletére 1933-ban rendezett díszvacsorán Munkácsy módon kocsonyázott tojást és hizlalt jércét szolgáltak föl. 1944-ben a német SS-parancsnokság ráklevest, hideg kecsegét és kecskeméti barackpudingot evett (és közülük vajon hányan voltak ott, mikor a szükségkórházzá lett szállóban háromezer magyar és német sebesült haldoklott?).
1953-ban pedig süllőszelet tihanyi módra zöldmártással, vagy rántott ponty burgonyával és tartármártással, illetve diós és mákos tekercs, vagy csokoládéfánk volt a karácsonyi menü (a lapon még egy karácsonyfa sem árválkodik, nehogy a szocialista embertípus eltévelyedjen). A szemfüles látogató még azt a titokzatos tényt is megfigyelheti, hogy a szállodai kulcstartók a hatvanas évekig látványosan összementek.
Ahogy a tárlaton megtudjuk, a fürdő alhévízi forrásait már a középkorban is ismerték, II. András (1176?–1235) ispotályt emelt itt, ahol leánya, Szent Erzsébet leprásokat fürösztött. A török uralom alatt nyitott hévfürdő épült, a Szüzek fürdője, a XVII. századtól pedig a forrásiszapról Sárosfürdőnek nevezték a fürdőhelyet. A forrásiszappal nem csak embereket, lovakat is gyógyítottak. 1827-ben pedig a fürdőt „a két város megvetésre méltó hetérái” tanyájának nevezik.
Aki a történet többi fejezetére is kíváncsi, nézze meg a kiállítást, van még érdekesség bőven. És bízzunk abban, hogy Saly Noémi sok ilyen tárlatot rendezhet még, mindnyájunk örömére és okulására.
A kiállítás 2019. március 3-ig látogatható.