Ez a könyv képes azon a hőfokon égni mindvégig, amelyre az első oldalak után hevíti a leszúrt disznót pörkölő perzselőapparát, ami nem is csoda, ha figyelembe vesszük a kötet elején elszórt igazságot, amire a „tata” jön rá, még hentesinas korában, „miközben vékony élű, csiszolt disznóölő késével leszúrta az állatot”, hogy tudniillik „a disznószív akár az emberé”.
Jó volna sokat idézni a kötetből, hogy az olvasó ízelítőt kapjon Bencsik Orsolya stílusából, aki igen nagy tudással szövi mondatait: annál is inkább igaz ez, mivel szinte minden bekezdésében vagy más esetben mondatában legalább két külön dolog, két külön történet fut egymás mellett párhuzamosan, és jóllehet ezek a hirtelen váltások először idegesítő szeszélyeskedésnek tűnnek, az olvasó elég hamar rájön, hogy mindegyikük a szöveg más egységeiben értelmet nyer, összekapcsolódik egymással; a „normális”, kronologikusan haladó elv helyett egy sokkal lényegibb szövegszervező gondolat érvényesül tehát, és képez ép… (szöveg)szövetet: „1932-ben ismerte meg a dédmama a dédapát.
A vágás után az asszonyokkal a belet mosta, állítólag így mesélte a tata, szerelem volt első látásra, de csak az anyám részéről. A dédmama sokáig tette neki a szépet, otthon kalácsot sütött neki, főzte a töltött káposztát, és egyszer, titokban elvitte a búcsúba is. A dédapa ott evett először jégkrémet. És rögtön négyet. Huszonkilenc évesen vágták le, pedig a dédmama a széltől is óvta.”
Aztán nem csak szépen szövi a mondatokat, de olyan szimpatikus öniróniája van, amellyel csak kevesen rendelkeznek manapság: „Azt hazudtam nekik, hogy író vagyok, és hogy a fiatal írószervezeteknek szállítom a szeszt”; „anyámnak velem kapcsolatban nincs már semmije, csak némi reménye”, vagy: „A menyasszonyi ruhámat viszont saját pénzből vettem, szerencsére én sem voltam tétlen, az NKA rendesen megtámogatott, igaz, azt hazudtam nekik, könyvet írok”.
A motívumok új és új kontextusban kerülnek elő megint, és van benne olyan Márquezt idéző rész (a család nőtagjai disznóvérrel kenik a mellüket – amit a vágyakozva bámuló főnök tudtával az apa „szerez” a munkahelyéről –, attól olyan szép mindegyiküknek), hogy az ember beleborzong; a testiség (kivált a csúnya részének) részletes taglalása (afféle sörgyári capriccio ez, öröm nélkül – először ezt is szántam címnek a recenzióhoz); iróniával és tényként elfogadással kezelt kesergés a vajdasági magyar és a magyarországi magyar sors és élet vonatkozásában („A család többi tagja számára is nyilvánvaló, a nővérem nem ismeri a zsigerekben lakozó, kiküszöbölhetetlen túlélési kényszert. Nem érti a vajdasági magyarok és vajdasági szervek, a két náció közös létformáját, a piacozás intézményét”), és egészen (el)riasztó, groteszk szatíra (például amikor az elbeszélő (?) felolvasást szervez a faluban, és meghív egy nemzetközi hírű hányóművészt is).
Van aztán benne jelölés nélkül átírt Móricz-novella – afféle posztmodern ujjgyakorlat –, igen magvas megállapítások („Csak annak szabad beszélni, akinek reménykedni is szabad, és viszont”; „A tata leltárt készít, megörökíti, amit helyette senki nem nevezhet meg”), öngyilkosságtippek, és hogy valami negatívumot is említsek: feszt elhangzik, hogy „feszt”, meg hogy „a barátom, aki nő”.
Nem mondom, hogy könnyű, nyári olvasmány: az „érzékeny férfilelket” alaposan megviseli (ha egy nő nyíltan ír a nemi életéről, az irodalom, ha egy férfi, akkor perverzió?, ilyen kérdések is felmerültek, persze nem bennem, hanem abban, aki a könyvet olvasta), de a szerző olyan erős atmoszférát teremt és olyan elképesztő módon bevon mindenkit a saját, szinte kényszeres pontossággal jelölt (a mottó ellenére ugyanis teljesen adatszerű és reális a könyv), valóságosnak tűnő, mégis remélhetőleg néha fiktív világába (Oké, mondjuk ki: mágikus realizmus. Tessék, kérem, kimondtuk), hogy nincs belőle menekülés. (Én érzékeny költők verseit olvastam újra a Több élettel párhuzamosan: enyhítették és erősítették a hatását, érdekes tapasztalat volt.) A lényeg azonban mégiscsak az, hogy ez után már csak így lehet, így érdemes (fiktív) önéletrajzot (önéletrajzi „regényt”?) írni.
Bencsik Orsolya: Több élet. A Forum Könyvkiadó és a Magvető Kiadó közös kötete. Újvidék, illetve Budapest, 2016.