Miként szólalhat meg az irodalom egy képtárban, egyáltalán hogyan érdemes összerendezni hazánk legelismertebb kortárs költőjének életművét a világhírűvé lett festőművész munkáival úgy, hogy a hangsúly ne tolódjon el az emlékezésről?
Többek között ilyen kétségek fogantak meg Molnos Péter művészettörténész fejében, amikor nekilátott a decemberben elhunyt Juhász Ferenc Kossuth-díjas költő emlékkiállítása megvalósításának. Idővel aztán a családtagokkal közösen megfogant néhány hívó szó, amelyek mentén felépülhetett az utóbbi idők egyik leggazdagabb irodalmi tárlata a Falk Miksa utca sarkán.
A barátság köré épül az első, a legnagyobb terem: elsősorban a költő Hantai Simonnal való 50 éves kapcsolata elevenedik meg, miközben a Franciaországba emigrált, egy szabad világban kiállító alkotó életműve párhuzamba kerül az itthon maradt, hazája legnagyobbjának tartott költő munkásságával, aki itthon mindent elért, a nyelvébe zárt művészete mégis szinte ismeretlen külföldön. A pálya irodalomtörténeti olvasatát kerülték a tárlat megalkotói, helyette az embert a kapcsolataival, a köré rajzolható hangulattal, a költészetet a képiségével igyekeztek összhangba állítani. A terem első részében – némileg a Hantai-képcsarnoktól elkülönítve – a fiatalkori képzőművész barát, Csernus Tibor első, ikonikus portréja látható a fiatal Juhász Ferencről. Foglyul ejti a tekintetet az origóban csillárként függeszkedő szárított sárgarózsa-zuhatag: írásainak archetipikus visszatérő motívuma, kedvenc virága kapott központi helyet a teremben.
Nem a fájdalmas búcsú színtere a galéria, inkább az élénk kapcsolatteremtésé a művésszel, hiszen Juhász az élet szeretetével gondolkodott a halálról. A legbelsőbb tér két oldalfalára – miután elhagytuk a költő dolgozószobájának berendezett termet – hatalmas, kivetített sorok szólaltatják meg e gondolatokat: „Én nem félek a haláltól… És ne csudálkozz, én hiszek a halálban. Hiszek a létet teremtő, a létet akaró erejében.”
A család köré rendezett térben a falra vetített hatalmas képek közé rejtett verssorok a költőnek a szeretteihez fűződő viszonyáról beszélnek. Az anyai ölelés képe után A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából emlékezetes visszatérő sorai vetülnek ki: „Anyám, édesanyám, ne csalogass engem, nem mehetek vissza.”
Nem csupán az élénk vizualitással átszőtt költészete, de a képzőművészekkel való barátsága is vall e társművészethez való kötődéséről. A mostani kiállításon a Juhász-portrék emlékeztetnek e kapcsolatokra: Ferenczy Béni, Konok Tamás, Fehér László és Melocco Miklós arcképeit is megtekinthetik a látogatók.
„Felemelő, de egyben megrendítő érzés, hogy itt együtt vagyunk és bemutathatjuk a látogatóknak azt az ihletadó közeget, amelyben édesapám fáradhatatlanul dolgozott” – mondta Juhász Anna, a költő lánya, hozzátéve, hogy terveik szerint a július 21-ig nyitva tartó kiállításon csütörtökönként családi tárlatvezetéssel emlékeznek majd az alkotóra, és a meghatározó barátságokat programokba szövik.