Mennyit vitáztak már Petőfi Sándorról a kultúrtörténetben! Kevés alakja van irodalmunknak és történelmünknek, aki ennyi különböző határterület képviselőjét mozgatta meg a gasztrotörténészektől a régészeken át a hadtörténészekig. Költőnk és a szesz, különösen a bor viszonyára is számos alkalommal kitértek már, tudományos igénnyel és heccből egyaránt.
Mondták nagyivónak, s mondták azt is: egy pohár bortól rosszul volt. Olyan is akadhat, akinek a puszta diskurzus blaszfémia. Pedig mióta költészet létezik a világon, századról századra születnek költemények valamilyen mámorító nedűről, és ugyanúgy a kérdések is: mennyit kell ezekhez inni, ha egyáltalán kell?
Nos, mióta normális (marxista történelemszemlélettől mentes) monográfiáknak is szokásuk napvilágot látni hazánkban (és minden lelkes ember megtalálta privát Petőfijét a maga kis Barguzinjában), talán elcsitult már annyira a vihar, hogy nemzetünk költőjéről és viselt dolgairól lehessen csak úgy, a töprengés öröméért, derűs tudománytalansággal töprengeni.
Vitán felül: Petőfi nem volt notórius alkoholista, mert akkor egyszerűen nem viselték volna el és nem fogadták volna köreikbe olyan, mindenfajta bohémságtól (miután kipróbálták) mentes életvitelű barátok, mint például Arany János.
„[…] Petőfi, Szatmárból jövén, meglátogatott Szalontán. […] Akkor írta Laci fiamnak a verset, ki akkor hároméves volt, s kit igen szeretett, nagyokat ütvén fenekére, az ő módja szerint. A gyermekeim is igen szerették…”
Kedélyes kép Aranytól, aki barátja 1847-es látogatására emlékezett vissza (mielőtt a genderisták felhördülnének: nem, költőink nem a gyermekbántalmazás perverz örömének hódolnak, pusztán évődnek, játszódnak vagy marháskodnak, ha úgy tetszik). Ha a kollektív tapasztalatnak hihetünk: a részeg embert nem szeretjük, csak elviseljük – már ha nem ittunk ugyanannyit. A gyermekek pláne, ők el sem viselik, s jól teszik, hisz mikor legyen az ember tisztességes antialkoholista, ha nem gyermekkorában?
Ha pedig egyszerű paraszti ésszel belegondolunk Petőfi életrajzába, egyetlen alkoholista sem képes ennyit gyalogolni, írni, harcolni, és szeretni. A huzamosabb ideig tartó, kontroll nélküli mámoros állapot ugyanis ön- és közveszélyes, márpedig Petőfi kortársai szemében – bizonyítottan – soha nem vált szalonképtelenné, s a négyökrös szekér sem gázolta el, pedig a napjaink túlbiztosított közgondolkodását megelőző időkben gyakran megestek effélék.
Szintén vitán felül: vándordiák, vándorszínész életszakaszában bizonyosan alaposan megismerte a boros mámort, máskülönben képtelen lett volna integrálódni az adott közösségekbe. Végtelenül személyes summázatom a gondolatmenethez: Petőfi alapvető kedélyállapotához – amit költészetében megsokszorozott, sőt, egy egész nép kedélyévé emelt – nem kellett semmiféle segédanyag. Heves vérmérsékletű ember volt, sugárzóan intenzív jelenléttel, élet-és tettvággyal. A posztmodern ember az ilyen lelki alkatot nevezi fárasztónak – persze csak azután, ha már alaposan feltöltődött tőle.
Költészetében önmagát azonosította a kurucos magyar néplélekkel, illetve az ezt megtestesítő borral. A tüzes, magyar bor esszencia és metafora. Költőnkhöz nagyon is méltó költői túlzással úgy is mondhatnánk: Petőfinek nem kellett bor. Maga volt a bor, lelkeket tüzesítő és tápláló, nemes ital. A metaforák fogyasztásának pedig semmiféle káros mellékhatása nincsen.