– A Granta folyóirat 2013-as listája önt is beválogatta a legfontosabb fiatal angol írók közé. Meglepte, hogy a Man Booker-díjra jelölték?
– Igen, bár reménykedtem benne. Az úgynevezett hosszú listát 150 könyvből válogatják ki, amin 13 író regénye szerepel. Később kiadják a rövid listát – erre várunk most –, amin már csak a hat legesélyesebb versenyez a díjért. Ez az első regényem, amit felterjesztettek a Booker-díjra, a London and the South-East című első regényemmel viszont két díjat is nyertem. Nemrég pedig egyet az American Paris Review-ban publikált két novellámért, amiket belefoglaltam az új regényembe is.
– Hogyan jutott eszébe a kilenc férfi párhuzamos, 2013-ban játszódó története? Mit értsünk a címen?
– A kortárs Európáról akartam írni egy könyvet. A regény eredeti címe is az lett volna, hogy Európa. És inkább az Európa-érzésről, kalandos történetekről szólt volna, mintsem korosodó férfiak soráról. De meggondoltam magam, és inkább a lelki gondokkal, bajokkal küszködő és az öregedéssel, a halállal szembenézni képtelen férfiakra kezdtem kiélezni a történeteket, egy Led Zeppelin-dalszöveget szerettem volna címnek, mégpedig az In the days of my youth, I was told what it means to be a man (Fiatalkoromban megmondták, mit tesz az: férfinak lenni), de nem egyezett bele a zenekar, még akkor sem, ha kifizetjük a jogdíjat. Így lett végül a cím Yeats ír költő Bizánc című versének egyik sora, és ugyanennek a költőnek az idézetével kezdődik a regény is, hiszen költeménye is a fiatalságról és az öregedésről szól.
– Miként kerekedtek ki a történetek?
– 2012-ben egy díjra jelöltek, amihez be kellett küldenem egy novellát, de nem volt egy sem kéznél, ezért megírtam a magyar szálú történetet, ami a mostani regény harmadik fejezete. Eldöntöttem, hogy kiegészítem más történetekkel is, és könyvbe foglalom egy sorozat részeként. Mint mondtam, először úgy terveztem, hogy európai, transznacionális kalandokról írok, de kialakult ez a szerkezet, ami kilenc – a 17 éves korú sihedertől egészen a 70-en felüli idős férfiig – életből ábrázol egy-egy jelenetet. Eredetileg hetet terveztem, de ki kellett egészítenem még kettővel, hogy kitöltse az időbeli űrt és hogy finom legyen az életkorok közötti átmenet – azért, hogy az idősödés szempontjából ne legyen túl drámai ugrás, például az angol kamaszok és a húszas éveik végén járó magyar szereplők közé így került be a francia srác ciprusi, groteszk kalandja. Talán egyes történetekben már benne rejlett ennek az ívnek a lehetősége, ám amikor végleg kialakult a keret, amikor végleg kiforrott az elképzelés, már könnyű volt alakítanom rajtuk.
– A kritika leginkább azt kifogásolta, hogy mégsem lehet regénynek nevezni, hanem inkább novellafüzérnek. Erről mit gondol?
– Azt hiszem, a legtöbben elfogadták a műfaját, nevezzük regénynek vagy bármi másnak, az biztos, hogy egy erős, egységes szerkezete van, hiszen a történetek sorrendjét nem lehet felcserélni, mert megszakadna a folyamatosság. Ennek a műnek egy nagy egyetemes témája van: a kortárs férfi a kortárs Európában.
– Kicsit indokolatlan a kritika, hiszen már nem vagyunk Ádám korában, és egynél több férfi van a földön… nem is lehetne ezt egyetlen ember életén keresztül érzékeltetni.
– Pontosan. A többsíkú, többszereplős változat egyfajta erkölcsi egyetemességgel is felruházza a könyvet, ha csak egy férfi életéről szólna, akkor nagyon másképp sült volna ki, talán nem lett volna annyira érdekfeszítő, sőt.
– Nagyon hasonló egzisztenciális és egyéb válságok sújtják ezeket a férfiakat, s ha máshogy nem, egyféleképpen hasonlít az életük: mintha kiüresedett, céltalan volna. Könyvet akart írni a XXI. századi férfiak válságáról?
– Legyen angol, francia, magyar, belga vagy orosz nemzetiségű és foglalkozzon bármivel is, szinte mind ugyanazok a gondok gyötrik ezeket a férfiakat. Ezt úgy is fel lehet fogni, mint valamiféle férfiassági válságot, de nem csak erről akartam írni. A téma ennél időtlenebb, örök érvényű – nem is tudom, mikor volt olyan időszak, amikor ne lett volna válságban a férfinem. Az utóbbi száz évben átalakult a társadalom, a nemi szerepek, sok téren megjelentek a nők, a világ kissé elnőiesedetett – s bár még úgy tűnik, hogy a férfiak vezetik, de ezt egyre erőtlenebbül teszik.
Ne értsenek félre, ez önmagában nem rossz dolog, de a férfiaknak alkalmazkodniuk kell ehhez a folyamathoz, és ha a ,,válságuk” abból ered, hogy képtelenek ezt bizonyos értelemben elfogadni, feldolgozni, akkor mégis meg kell próbálniuk, de úgy, hogy nem adják fel a férfiasságukat. Az utolsó fejezet főszereplője Christopher Clark Alvajárók: Hogyan lépett Európa háborúba 1914-ben című könyvét olvassa. Ebben a könyvben a történész egy hosszú folyamatként értelmezi a XX. század eleji férfiassági válságot és úgy véli, hogy a korabeli vezetők – akik nyilvánvalóan mind férfiak voltak – azért is vetemedtek ilyen túlzottan agresszív katonai és diplomáciai döntésekre, mert úgy érezték, hogy a férfiasságuk is kockán forog, mintha ez is vita tárgyát képezné. De ezt csak utólag olvastam, ezért került be a legutolsó fejezetbe.
– „Mintha volna egy furcsa veszteségérzet, egy tárgy nélküli veszteségérzet” – ez talán a regény kulcsmondata. Mégis mit veszítettek el ezek a férfiak?
– Talán mindnyájukat az gyötri, hogy elbuktak és nem úgy alakult az életük, ahogy szerették volna. Mind megbántak valamit, egyszóval kudarcaik romjain hevernek – de az anyagiaktól függetlenül, hiszen van a szereplők közt könyörtelenül törtető, pénzes dán újságíró és Horvátországban céltalanul tengődő középkorú skót férfi is. Ez szinte elkerülhetetlen, egyetemes emberi érzés, hiszen mindnyájan félni fogunk attól, hogy bizonyos értelemben nem úgy éltük vagy éljük az életünket, ahogy szerettük volna. A regénybeli középkorú férfiak sokszor rácsodálkoznak, és azt mondják: ez itt…, ennyi az élet. Nem éppen kiábrándultak, de kedvtelenek, mert tudják, hogy a mostanitól sosem lesz különböző életük. A fiatalokban megvan a jövőbe vetett hit, de elégedetlenek, lemondóak.
– A könyv nagy részét Pécsett írta – miért döntött úgy, hogy Magyarországra költözik? Visszatalált a magyar származásához?
– Sajnos gyermekkoromban nem tanultam meg magyarul édesapámtól, ezt szégyellem is, mert ha anyanyelvi szinten beszélnék magyarul, akkor sokkal magyarabbnak érezném magam. De megértetem magam, valamennyire tudok beszélni. Sokszor jártunk Magyarországon, élnek itt rokonaim – az ideköltözés pedig nagy fordulat volt az életemben, mert nem úgy terveztem, hogy itt maradok. De jól élek, hiszen megélhetek az írásból. Londonban már nehezebben tudnék élni egy írói ,,fizetésből” , talán pont a fordítottja vagyok azoknak a magyaroknak, akik Angliába mennek ki dolgozni.
– Tervezi az új regény magyar fordítását?
– Igen, de ez nem tőlem függ. Az ügynököm próbál kiadót találni. Az All that man is-t sok nyelvre fordítják le párhuzamosan, most készül a francia, német, koreai, holland és norvég változat is – elég derűlátóak. Eddig csak az egyik regényemet magyarították, Az ártatlanságot. Tulajdonképpen Az ártatlanság volt az első regényem, egy történelmi regény, ami a Szovjetunióban játszódik. Egy orvosi esettanulmány ihlette, ami egy fejsérülést elszenvedett orosz katonáról szól, aki nem tudja használni a nyelvet. Sokat olvastam a sztálinizmusról, szinte szakértőjévé váltam és ez a könyv egyben az ideológiai gondolkodás bukását is bemutatja. De többé nem írok ilyent. A saját világodról írni a legcsodálatosabb dolog, hiszen abban élsz, minden anyagi és érzelmi vetületét, rezdülését ismered. Ezért mindig figyelek a részletekre, ha például egy kocsi illatát vagy egy szupermarket termékeit, polcait kell leírnom, hiszen ebből is áll az életünk. De persze nem csak, mert ez nem elég.
– Mennyire nehéz a nyugati világban szerződni egy kiadóval, illetve meg lehet-e élni ott csak az írásból?
– Itt meg tudok élni belőle, de Angliában már sokkal nehezebben tudnék. Rengeteg ember ír mindenféle könyveket, ha angolul írsz, akkor egy nagyobb piacnak írsz, Magyarország kisebb piac, és gondolom, már csak ezért is nehezebb. De ügynök nélkül nem lehet, hisz ő közvetít a kiadók és az írók között. A kiadók nem fogadnak el kéziratot egyenesen az íróktól, ha egy ügynök elvállal, és jól végzi a munkáját, akkor van esélyed, hogy szerződtet, de ennek ő is megkéri az árát.
– Most dolgozik valamin?
– A szerződésem két könyvre szólt, ez volt az első és nemsokára neki kell fognom a másodiknak. Még várok egy kicsit, amíg a legutóbbi regényem körüli lárma lecseng, de talán novemberben már elkezdem. Annyit elárulok, hogy lehet, megtartom a mostani szerkezetet és ehhez hasonlóan több egymással összefüggő történetet írok. Ezt nagyon élveztem megírni. Persze különböznie kell az előzőtől, de már körvonalazódik az a gondolat, ami összetartja majd a szálakat.
