A román titkosszolgálat kiemelt figyelmét Gálfalvi pályája legelején, még diákként felkeltette, éppen szerteágazó érdeklődése és kapcsolatai által. Rendkívüli műveltsége, széles mozgástere, magyar és román értelmiségiekkel fenntartott baráti viszonyai csak tetézték a gondot, amit a megfigyelőknek jelentett. S mivel 1965-ben végezte el a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem magyar irodalom szakát, könnyű kiszámolni, hogy szakmai pályájának első és meghatározó része éppen a Romániában egyre sötétülő kommunizmus idejére esett. Visszatekintve, Gálfalvi állítja, hogy megfigyelése kezdetén csak annyi volt a bűne, hogy „mondta a magáét”.
Pontosít: a magáét, nem a másét. Ennyiben számított ellenállónak akkor. Aztán később, már az Igaz Szó szerkesztőjeként, nagy társasági életet élt, határokon átívelő kapcsolatrendszert tartott fenn – volt tehát lehallgatni-, jegyzetelni- és fordítanivalójuk az illetékes szerveknek. És éppen emiatt a viszonyrendszer miatt nyílt lehetőség összefogni, információkat cserélni hasonló gondolkodású emberekkel, vagy akár rekordidő alatt eljuttatni egy anyagot a Magyar Rádió szerkesztőségébe, még jóval az internet előtti években.
Eredményekre is jutottak a Securitate emberei: két-három alkalommal bűnvádi eljárás indult ellene, mivel románosítással, elnemzettelenítéssel vádolta a kor hatalmi rendszerét; és a könyvből kiderül: a megfélemlítés eszközeivel is éltek. Nehezen megélhető korszak volt ez, amelynek túlélését az segíthette, ha félelmét kevéssé mutatta ki az ember, valamint ha meg tudta őrizni a fölényét a szorgalmasan róla jegyzetelgetőkkel szemben.
Gálfalvi György
Arra is volt példa, hogy – mivel az éppen összegyűlt értelmiségi társaság jól tudta, hogy a lakást lehallgatják – nyíltan beszéltek a titkosszolgálatról, kibeszélték azokat, akik az aktuális társalgást feldolgozzák. És kacagtak rajtuk, néha őszintén, máskor talán erőltetetten, de mindenképp jelezve, hogy nem lesz könnyű megtörni őket – erre utal a kötet címe is. Egyébként a humorral megírt emlékirat nem törekszik főszereplőjét hőspózba emelni, s mindvégig a derű, a fanyar (ön)irónia hangján értelmezi a felkutatott tényeket. Hatalmas anyaggal birkózott meg Gálfalvi, hiszen 15 dossziét, körülbelül 6000 oldalnyi jelentést kellett átnéznie, és emiatt jelentős kompromisszumokat is meg kellett hoznia a megírás és a kötetbe rendezés során.
Mégis, az egyik alapvető kérdés, hogy mi bírta rá, miért volt fontos neki megírni mindezt. Erre több(féle) válasza is van Gálfalvi Györgynek, ezek közül két fontosabbat emel ki. Mivel már többen feldolgozták, megírták hasonló történetüket az erdélyi „bajtársak” közül, körvonalazódni kezdett egy kép az ő működéséről is, de azt valahogy mégsem érezte sajátjának – természetesen nem azokat a tényeket és nem úgy emelték ki, ahogy ő tette volna. Számtalan adattal, említéssel találkozott mások műveiben, például Markó Béla könyvében (Egy irredenta hétköznapjai.
Lehallgatási jegyzőkönyvek 1986–1989) összesen 146-szor szerepel a neve, történik utalás a személyére. Másfelől úgy gondolja, hogy mindenkinek kötelessége elszámolni az életével, s noha „mindannyian torzóként megyünk el, azért nem mindegy, hogy milyen alakú az a torzó”.
És hiába járt le a diktatúra ideje, a mai helyzetről való véleménye sem a legvidámabb. Ami az erdélyi hangulatot illeti, folyamatos veszélyérzete van. Már nem fél, inkább félt – a családját, és a magyarságot is. (És megjegyzi: Radnótit is pesszimistának tartották a Járkálj csak, halálraítélt című vers megírásakor…)
A könyv olyan interjúkat is tartalmaz, amelyek korábban nem láttak napvilágot, s amelyekben Gálfalvi még számos történeti adalékkal szolgál a teljesebb korképhez, például a romániai rendszerváltozásról. Szerencsére azonban mégsem mond el mindent – sem a törzsszövegben, sem a beszélgetésekben, így várhatók még tőle újabb írások a témában.
Egy korábbi megállapításában Tamási Áront parafrazálja: „Azért vagyunk a világon, hogy azzá váljunk, akik lehetnénk.” Hogy ő azzá vált-e? Úgy gondolja, hogy még nem, de talán adatik még esély közelebb kerülni hozzá.
