A Vízivárosi Galériába mindig örömmel megyek, fontos és érvényes dolgokkal szoktak foglalkozni, kollégáimmal többször is írtunk munkásságukról lapunkban. Mátrai Erik tárlata minden várakozás ellenére sajnos megmarad a szépen hangzó ígéret szintjén.
Tán én vagyok túlságosan elkényeztetve kitűnő kiállításokkal? Nap mint nap szaladok bele jobbnál jobb anyagokba szerte a Kárpát-medencében. Ha a koncepcióval tudok is vitatkozni – miért is ne tenném, vitázni jó – a művészek és a kurátorok alaposságát, szakmai felkészültségét, szorgalmát, anyagszeretetét igen ritkán kérdőjelezhetem meg. Mátrai Erik installációi, tervei és vázlatai, akár a kiállítás címe: víziók. Látomások, tervek, elképzelések, amiket megcsinált, vagy meg fog csinálni. De maga a produktum a Vízivárosi Galériában gyakorlatilag nem látható. Magyarul mondva nincs mit nézni. Felkapom a csodálatos kísérőszöveget: vallás és művészettörténet, transzcendencia és szakralitás, természeti elemek, klasszikus ikonográfia – csupa tiszteletet ébresztő, érvényes hívószó. Ez az én terepem, ezt a nyelvet értem, meg vagyok véve. Aztán keresem nagy bőszen az érvényes hívószavakhoz tartozó érvényes műveket a térben, és nem találom. Először nem is értem a dolgot: körbesétálok még egyszer, és újból, és nem akarom elhinni, hogy sehol se lelem a fene nagy szakralitást, holott a hivatásom többek között abból áll, hogy még a légy fenekén is kiszúrjam száz kilométerről.
Többségükben nem a műveket látjuk, hanem csak a tereket
Mert csuda jó dolog templombelsőkben UV-reagens pöttyöcskékből gömböcskéket komponálni, szép és nemes dolog műszaki rajzokon zengzetes, latin nevű geometriai alakzatoknak a micsodáját kiszámolgatni, és az is nagyon derék, ha egy kartondobozba beteszünk két füstölőt, amiknek a füstje megfesti a doboz két végébe luggatott vagy vágott boltívmotívumot, amiken át a fénypászma a doboz szemközti, belső falára is kirajzolja ugyanazt… Hogy az olvasó nem egészen érti? Hát nincs egyedül.
Ha jól értem a dolgot, itt többségükben nem a műveket látjuk, hanem a terveket, amik valahol, valamiféle grandiózus terekben, méretekben, nemkülönben duzzadó szakralitással megvalósultak, megvalósulnak, avagy meg fognak valósulni. De könyörgöm, ha kiállításra megyek, nem terveket akarok nézegetni, hanem műveket! A színháztörténetben releváns játék, hogy díszlet- és jelmezterveket, vázlatokat, maketteket állítanak ki. Picasso, Dalí és Rembrandt vázlatait is szeretjük nézegetni, hisz a vázlatokból létrejött műveket, az út végét mindnyájan ismerjük, és az úton megtett lépések érdekesek és tanulságosak. De ha a még oly lelkes befogadó történetesen nincsen abban a szerencsés helyzetben, hogy látott már egymillió négyzetméteres videoinstallációt Mátraitól, akkor mégis mi a fenét kezdjen egy rakás vázlattal?
Félreértés ne essék, nem vagyok én valamiféle ókonzervatív, sznob dinoszaurusz, akinek csak a közép-itáliai neoreneszánsz szekkó, meg a mókusszőrű Munkácsy-ecsettel felhordott tojástempera a művészet, abszolút tudomásul veszem a videoinstallációt, meg az összes posztmodern agytekerést, láttam már karón varjút performance-fesztiválokon. De ha a legnagyobb jóindulattal sem találom a kísérőszövegben ígért szakralitást a tárlaton, csak terveket látok, számítgatásokat, matekozást, körzőzést meg vonalzózást, akkor mit szóljon az egyszeri néző, aki tán kevésbé jóindulatú?
Természetesen amennyiben Mátrai Erik kollégái előtt szeretne feltárni szakmai problémákat, műhelytitkokról és hivatása mesterfogásairól szeretne diskurálni, tegye bátran! De ha egy nyilvános tárlaton áll ki a művész a nagyérdemű elé, nem árt meg is szólítani a nagyérdeműt. Ha belépek valahová, és adjisten nélkül elkezdek kúpokról meg csonka gúlákról filozofálni, nem leszek népszerű hallgatóim körében. De hát nagy a világ, sok a nép: lehet, hogy egyszer valaki éppen Mátrai Erik ellipszoidjaitól fogja megtalálni a maga kis transzcendenciáját.
