Nem tehetek róla, szeretem a kétnyelvű kiadványokat – még akkor is, ha nem beszélem az adott nyelvet. Valahogy nyugtatólag hat rám, ha a bal oldali hasábokon ott találom az eredeti szöveget, hiszen például bármikor ellenőrizhetem a fordítás hitelességét és pontosságát, sikerültségét; persze csak viccelek… Mindenesetre szeretem néha átfutni az eredeti szövegeket is, és gyönyörködni az adott idegen nyelv muzsikájában, a magyarral való dallam-összefonódás lehetőségeit vizsgálgatni.
Egyszóval a kétnyelvű kiadások remek és nemes szórakozást biztosítanak a világra és nyelvekre nyitott embereknek még akkor is, ha nem feltétlenül irodalomrajongók. Ha pedig irodalomrajongók, akkor egyenesen az öröm forrásai: elég, ha például esetemben csupán Maupassant kétnyelvű kiadásban olvasott novellái-ra gondolok, vagy Raymond Queneau Stílusgyakorlatok című könyvét idézem magam elé, amelynek a fordítása egyáltalán nem lehetett holmi stílusgyakorlat, hanem irtózatosan kemény munka.
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem most megörvendeztetett Luís González Tosar verseinek gyűjteményével, ráadásul kétnyelvű kiadásban. Luís González Tosar 1952-ben született Buenos Airesben, Argentínában, és 1969 óta Galíciá-ban él; a Santiagói Egyetemen spanyol szakon szerzett diplomát, megalapította és irányította a Dorna című folyóiratot, jelenleg pedig a Galego Pen Club elnöke (a galego újlatin nyelv, amelyet Spanyolország északnyugati részén, Galícia autonóm közösségben beszélnek. A galíciai történetileg felfogható a portugál nyelv egyik, sztenderdizált változattal és helyesírással rendelkező északi nyelvjáráscsoportnak, a kiejtés szempontjából viszont a spanyolhoz áll közelebb.)
A szerző többször járt Magyarországon, az ő támogatásával jött létre az ELTE Bölcsészettudományi Karán a galego nyelv és kultúra oktatását összefogó Galego Nyelvi Központ, ráadásul több verse is megjelent magyarországi irodalmi lapokban és egyéb fórumokon.
A Pénelopé Budapesten és más versek című kötet szerkesztési munkálatait a jeles műfordító-professzor, Pál Ferenc végezte, a fordításokat – részben nyersfordítás alapján – pedig Zalán Tibor, Pál Ferenc, Pál Dániel Levente, Mohácsi Árpád és Dorcsák Réka. (Ez a csapat meglehetősen gyakran tűnik fel együtt különböző hasonló jellegű kiadványok lapjain a fordítók között.)
Az pedig külön öröm, amikor egy neves külföldi szerző nemcsak annyit tud Budapestről, illetve a magyarokról, amennyit a bédekkerek lapjairól magába szívhat, hanem „szervesen” ismeri a várost, ismeri a népet és nem utolsósorban szereti is. (Az akár naplójegyzetként is olvasható próza, az Azok a magyarok című szöveg utolsó sorai például ékesen illusztrálják, hogy ez nem is egyszerű feladat: „Igen, ezek a magyarok!, mondtam lelkesen a mellettem ülőnek. De ő, aki ki tudja, hová valósi volt, barátságtalanul nézett rám, és a székén megfordulva, hátat fordított nekem.”)
A kötet rendkívül sokszínű, mind a választott és feldolgozott témák, mind pedig a kidolgozás esztétikai és költészettechnikai megvalósításának szempontjából – a fordítók remekeltek, az olvasó gyönyörködik. Feltűnik azonban, mennyi kulturális, földrajzi utalással dolgozik a szerző az eredeti szövegekben: sajnos ezeknek a feloldása (akár lábjegyzetben) elmarad, így az olvasó választhat: utánanyomoz egy-egy szónak, településnévnek, vagy engedi magát mintegy hangulatba sodorni és ringatni a vers többi része által.
El kell mondanom, hogy aki az utóbbi mellett dönt, és nem kívánja megtörni az olvasás és a költészet varázsát holmi wikipédiázással, az sem fog csalódni: Tosar képes arra, hogy a kulturális, földrajzi utalásrendszeren kívül eső versegységekkel és egyáltalán: versvilággal megteremtse azt a hangulatot, ami azon túl, hogy a költészet egyik célja, szükséges is ahhoz, hogy az olvasóban megképződjön az élmény. Hogy milyen hangulatról beszélek, akár/egyenesen kulturális kódolások nélkül? Például ehhez hasonlókról (jusson róla eszükbe akár Cseh Tamás Krakkói vonat című dala!): „A vonatom elindul az éjszakába, / miközben búcsút mondok Moszkvának, / – a szerelvény első rázkódásával egy időben – / kapok néhány elhasznált lepedőt, / amelyekről a falusi szappan jut eszembe, / a tiszta arcok és a friss víz. / Valaki teáscsészéket hoz, / és a fény szerény pillangója / repdesi körbe a sárga lámpát” (Mohácsi Árpád fordítása).
Luís González Tosar: Penélope en Budapest e outros poemas/Pénelopé Budapesten és más versek. Kétnyelvű verseskötet. Fordította: Zalán Tibor, Pál Ferenc, Pál Dániel Levente, Mohácsi Árpád, Dorcsák Réka. Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest, 2018.