A kötet főhőse, Vik édesapjával a Városon kívüli kolóniákban él és gyűjtögető életmódot folytat. A jól megerősített Város drónjai vadásznak a falakon kívül portyázó emberekre, és amikor a Vik vezette háromfős csapat egyik tagját lelövik, a fiút egy különleges gömb fogadja magába és menti meg a golyóktól.
A gömb a föld fölött lebeg, nem hatol át rajta a lövedék, és a fiú rémült örömmel veszi észre, hogy a gondolataival tudja irányítani. Nem lehet tudni, hogy pontosan micsoda, és kivált azt nem, honnan érkezett: az űrből, a városállamokra széthullt ország vagy Európa egy másik városából afféle titkos fegyverként, vagy pedig valami egészen más helyről, okból és célból.
A fiú negyedik típusú találkozása felkelti a hatóságok figyelmét is, és anyján keresztül (aki a válás után a jólétben dőzsölő, de mindenért, köztük a tanulásért is csillagászati összegeket felszámoló, és ezáltal az embereket örök eladósodottságba, szinte rabszolgaságba taszító városban maradt) megkörnyékezik. Tandíj- és költségmentes életet ígérnek neki, cserébe meg kell próbálnia újra és újra kapcsolatba lépni ezzel a csodálatos gömbbel, hogy a hatóságok megtudhassák, miről is van szó pontosan.
A Városba költőző Vik hamar alkalmazkodik, szerelmes lesz, kalandokba keveredik, megdöbbentő igazságokkal és félrevezetési praktikákkal találkozik (ezeknek olykor áldozata lesz), és bár nagykorúsítják a tizenhárom éves fiút, mégiscsak tizenhárom évesen kell meghoznia olyan döntéseket, amelyek a tapasztalt felnőtteknek is gondot okozna, sőt egyenesen erkölcsi válságot. Megismerjük motivációit, szerelmi tapogatózásait, teljes kamaszkori összezavarodott identitáskereséseit, amelyekből jó döntéseknek kellene sarjadzaniuk, de amelyek szükségképpen és fátumszerűen rendre rossz döntéseket hozatnak vele.
A könyv második felétől eléggé felgyorsul a cselekmény, és a legizgalmasabb, legrejtélyesebb résznél ér véget, ami egy klasszikus, de kiválóan működő trükk az olvasói érdeklődés fenntartására: én is azon vettem észre magam, hogy alig várom a következő kötet megjelenését. Az, hogy a könyv első részében lassan csordogálnak az események (és ilyen szempontból nem tudom, mennyire tudják lekötni az „ifjúság” figyelmét, amely azért gyorsabb beteljesedésekre számít a más csatornákon érkező élményei alapján), szükségszerű, ugyanis egy olyan utópisztikus világot kell felvázolnia, sőt hitelesen megmutatnia, hogy annak tárgyi valóságai és ethoszának jelei a későbbiekben, a cselekmény felgyorsulásának idején utalásszinten felidézhetők legyenek, és egy-két referenciális rámutatásnál több muníciót ne kelljen elpazarolni.
Ez a vállalkozás elég szépen sikerül, nyomasztó világ mutatkozik meg és be, az ifjú olvasók megtudhatják, hogy semmi jóra nem számíthatnak a jövőben. (A klasszikus, és engem azóta is foglalkoztató példa még egyszer: aki tanulni akar, egy életre eladósodik, és azért kell tanulnia, hogy ezt az irtózatos adósságot visszafizethesse – de általában nem sikerül visszafizetnie haláláig sem, viszont az adósság öröklődik, így aztán, amint a generációk jönnek egymás után, egyre reménytelenebb lesz minden.)
A mondatok jók, tiszták, a történetre koncentrálnak, nem a stilisztikai bravúrokra, a történet maga feszes; talán még egy utolsó szerkesztői átolvasás nem ártott volna, de az a néhány indokolatlan szóismétlés, ami benne maradt, nem igazán zavarja az olvasót. Felnőttfejjel olvasva egy igen súlyos és kiváló utópiának látni – hogy a megcélzott korosztály érdeklődését és elismerését mennyire sikerül felkelteni, elnyerni és ébren tartani, természetesen ezután derül ki, de a szerzővel és a kiadóval együtt bízom benne, hogy nagyon, és hogy hamarosan megjelenik a Fekete fény következő kötete.
Zágoni Balázs: Fekete fény. A gömb. I. kötet. Móra Könyvkiadó, Budapest, 2018.