Halász Glória dokumentumfilmjeiben kedvtelve játszik a fikció és a valóság határainak elmosásával, a képzelet-álom-álmodozás és a realizmus egymást kiegészítő világával. Nála – most már talán nagy biztonsággal ki is jelenthetjük, hogy – alkotói kézjegy egy olyan egyedi világ létrehozása, amelyben a figyelő tekintet empátiája és érzékenysége legalább olyan fontos szereppel és funkcióval bír, mint amennyire az ábrázolt világ belső és külső szabályainak, működésmódjának, atmoszférájának és szereplőinek ábrázoló bemutatása.
Nemrégiben elkészült Három tánc című filmje mind választott témájában, mint témakezelésében a rendező korábbi, Mi ez a cirkusz? (2016) című dokumentumfilmjével hasonlítható össze. Ahogy korábban e lap hasábjain már írtuk, a Mi ez a cirkusz? több párhuzamos réteg montázsából építette fel magával ragadó varázslatos világát: fikciós zsánerjelenetek keveredtek egy próbafolyamat hétköznapjaival és a darabban szereplő artisták kamera előtt megnyíló személyiségének momentumaival.
A Mi ez a cirkusz? egy újcirkuszi társulat (a Vági Bence alapította Recirquel) létrejötte és egészen a világhírig szárnyaló hihetetlen karriertörténete – és az abba befektetett rengeteg munka felvillanásszerű ábrázolása-érzékeltetése – mellett a résztvevők élettörténetére helyezi kíváncsiságának hangsúlypontjait.
Ahogy összeáll az előadás koreográfiája és halad a bemutató felé a munkafolyamat, úgy lesz arcuk, történetük, sorsuk, személyiségük a darab szereplőinek is: a film játékos pluszrétegei erre és ebből épülnek fel, ezt viszik tovább. Ha úgy vesszük, dramaturgiai tét nincs, „csak” történet, illetve történetek. A Recirquel munkásságát ismerve tudhatjuk, hogy mindenki ép bőrrel eljut a premierig, A meztelen bohóc című előadás világsiker, a társulat világhírű lesz, és így tovább.
Halász Glória jelen, Három tánc című filmjében valahol itt van az egyik alkotói előrelépés, változtatás, máshonnan induló közeledés és bemutatás: ez az az egyik réteg, amiért azt merem írni, hogy kiteljesedett, érettebb lett ez a fajta filmezés, ez a típusú alkotói látásmód, közelítés és érzékenység. A Három táncban három nemzedék három balett-táncosát ismerhetjük meg, mindegyikükkel egy-egy évet töltünk el, a végpont mindhárom esetben a vizsgaelőadás.
A dokumentumfilmben három nemzedék három balett-táncosát ismerhetjük meg, mindegyikükkel egy-egy évet töltünk el
Fotó: Cirko Film
Az elsős Ulrich Marcell még kisgyerek, inkább cuki, mint ügyes, tele huncutsággal és gyerekséggel, mégis akarva, igyekezve, próbálkozva, teste határait keresgélve, dicséretre szomjasan. (A film egyik legszorongatóbb hangulatú jelenete is hozzá kapcsolódik áttételesen: a kicsik vizsgája után tánctanáruk kapja a megszólalásaiban sárba tipró szakmai kritikát a vizsgabizottság tagjaitól, egészen a sírás határáig és azon is túl.)
Az ötödikes Mezei Ábel tipikus kamaszfiú, tipikus kamasztesttel: az öt év kőkemény tánctanulás már látszik a mozgásán, már van karakterisztikája egy-egy lejtésének vagy tartásának, már ott van a lehetősége annak, hogy ő balettművész legyen. A triptichon harmadik fiúja, a végzős Kóbor Demeter az úgynevezett nagybetűs élet kapuja felé közelít: a próbák, az edzések, a vizsgára készülés mellett nála az útkeresés is előkerül, castingokra jár, az alapok biztos ismeretében érzi a stiláris különbségeket, kialakult egyénisége, megismert művészi alkata és vonzalmai tudatában ezek szerint és így választva folytatná – sikeres jelentkezés esetén – pályáját.
E filmnek számos erénye van: az operatőri munka nem tolakodó, nem túlesztétizáló, de nem is nyers vagy naturalista (Pataki Ádám és Podányi Dániel), a vágás és a hangmérnöki munka már-már játékfilmesen játszik a néző érzéseivel (Márton Dániel és Balogh Péter), Pénzes Máté zeneszerző munkája pedig egyszerre ihletett és professzionális, egyszerre tart meg elemeket a balettok klasszikus hangszereléseiből és ajánl hozzájuk új rétegeket – főleg az elektronikus zene világából és kódjai szerint.
A Három tánc legnagyobb erénye talán nem is összessége, hanem egyfajta bizonytalanság fenntartása. A fikciós hangulatú stiláris rétegként filmnarratívát szervező, végig lebegtetett érzés fájdalmasan életszerűvé, közelivé, emberivé hozza a három szereplőt.
Nem tudjuk, hogy Marcell a négyes bizonyítvány után feladja-e, a „normális” kisgyerekek életére cseréli-e balettos életét, ahogy azt sem, hogy Ábel tehetsége és kitartása elég lesz-e ahhoz, hogy végigcsinálja az egyre szigorúbb balettmesteri szemmel figyelt és egyre növekvő (maximalista) elvárásokkal átitatott tanulmányi éveket, hogy végül eljusson oda, ahol Demeter tart – évfolyamelsőként befejezni az iskolát, ám kiszolgáltatottan és egyedül szembesülni azzal, hogy mennyit is ér önsúlyán a világpiacon tehetsége és ő maga. A három fiú igazi férfi, kívül és belül – bármi lesz is belőlük, erre már megtanította őket a balettművészet.
