– Egyszer azt nyilatkozta, hogy „száműzetésben” él.
– Igen, és ezt megszoktam, ezen már nem változtatok. Chilében születtem, és gyermekkoromban, kamaszkoromban chileiként éltem. Kétnyelvűként nőttem fel, a húgommal már spanyolul beszéltem. Santiagóban volt egy kisebb magyar társaság, és a szüleim mindig elvittek az összejöveteleikre. Szinte mind ismertük egymást, és magyarul beszéltünk. Ezután Bécsben tanultam, most pedig Spanyolországban élek.
– Szokták mondani, hogy egyes magyar írók lefordíthatatlanok. Erről mit gondol?
– Szerintem lényegében mindent le lehet fordítani, de ez egy fordítói szempont, az írói akár az is lehetne, hogy semmit sem lehet igazán más nyelvre átültetni. Igaz, a fordításban a szöveg veszít valamit, de nyer is.
– Mit nyer?
– Egy új nyelvet. Az, hogy új nyelven is olvasható egy szöveg, azt jelenti, hogy az új nyelv egész története, hagyománya is benne van, és ha például spanyolra fordítják, akkor része lesz a spanyol irodalomnak. Ez mindkét kultúrának nyereség.
A díjazott hisz abban, hogy a más nyelven is olvasható szöveg mindkét kultúrának nyereség
– A szerzők véleményét megkérdezi, egyeztet velük?
– Ez a fordításban segíthet, de nem lényeges, hiszen olyanokat is fordítottam, akik már elhunytak. Persze ha élő szerzőről van szó, akkor többször előfordult, hogy még faxon küldtem el a szöveggel kapcsolatos kérdéseimet. A 90-es évek elejétől kezdtem fordítani magyar irodalmat, és a haláláig jó kapcsolatom volt Kertész Imrével, de Krasznahorkai Lászlóval vagy Bodor Ádámmal is mindig jól együttműködtem.
– A csaknem félszáz lefordított műből kitűnik, hogy a prózát kedveli.
– Igen, kevés verset fordítok. Egyszer egy folyóirat felkért, hogy válasszak ki és fordítsak spanyolra pár magyar verset. Kosztolányit, Pilinszkyt és Radnótit választottam.
– Kosztolányi úgy vélte, hogy a fordítás által lényegében egy új mű születik. A fordító társszerző lesz. Egyetért ezzel?
– Én nagyon hűséges fordító vagyok. Ragaszkodom az eredeti szöveghez, nem szeretek eltávolodni a jelentésétől. Mivel Bécsben filológiát tanultam, ez talán nem meglepő magatartás. De a fordítás során kétségtelenül vannak olyan helyzetek, amikor a fordítónak is van szabadsága.
– A spanyol olvasókat érdekli a magyar irodalom?
– Szerintem igen. Az olvasók nagyon becsülik és komolyan veszik a magyar irodalmat. Én amúgy is olyan műveket szeretek fordítani, amelyek az egész világnak szólnak, tehát a spanyoloknak is. Röviden, amelyeknek emberi és általános témájuk van. Spanyolországnak ez a világ, a volt Monarchia és környezete egy kicsit furcsának tűnik, de mégis érdeklődve olvasnak róla, és szeretik.
– Ön dönti el, hogy mit fordít, vagy a kiadó?
– Talán fele-fele arányban. Van, amit a kiadó kér, van, amit én javasolok, de 2019-ig már le vagyok kötve. Nemrég végeztem a Sátántangó fordításával, amely nemsokára meg is jelenik. Különös, hogy Krasznahorkai első kötete maradt utoljára, pedig a tangó szó is benne van.
– Van utánpótlása a magyarról spanyolra fordításnak?
– Most már igen. A balatonfüredi Magyar Fordítóházban minden évben szemináriumot tartok, ennek köszönhetően már van 4-5 nagyon jó fordító. Ez szép eredmény, mivel az elején csak ketten voltunk, Xantus Judit és én. Ő sajnos elhunyt.
– Ön nemcsak fordít, hanem ír is. Magyarul mikor olvashatjuk?
– Esszét és szépirodalmat is írok. Tavaly jelent meg spanyolul az Európa repülése című elbeszéléskötetem. Az öt novellát egy közös szereplő köti össze, és határhelyzetekről szól, házassági krízisről vagy egészen más, misztikusabb érzésekről, helyzetekről. Az esszéimben az első világháború nyelvi krízisét kutatom, főleg a sajtó szerepét. És volt róla szó, hogy magyarul is megjelennek.
