Meglehetősen alaposan és bizony igencsak kritikus szemmel válogatott versei között a költészet élvonalába tartozó miskolci poéta a jelen gyűjteménye összeállításakor.
Az első három könyvéből például egyetlen alkotás sem jelent meg az új verseskötetben – mondja Fecske Csaba –, aminek az okát így foglalta össze a hetvenedik életévét betöltött lírikus: „Ebben a kötetben már csak a jó verseimet akartam látni.” Az öniróniával átitatott gondolat voltaképpen velősen és rendkívül valósághűen ábrázolja Fecske Csabát, a költőt, az embert, aki közismerten szigorú mércével méri műveit.
Ezzel a szigorral bizonyára még Weöres Sándor sem értene egyet, hiszen ő volt az, akihez a kis borsodi faluban verselgető fiúcska annak idején először fordult szakmai véleményért, s aki ügyes rímeit dicsérve a költői pálya felé orientálta.
Mérföldkő volt ez az esemény a szárnyait bontogató szögligeti dalnok életében, amire szívesen emlékszik vissza. Eképpen mesél a kezdetekről: „A 60-as évek elején történt, az általános iskola felső tagozatát jártam, már javában verselgettem, amikor fogtam magam, kitéptem pár lapot a füzetemből – amin a jobb költemények voltak –, és elküldtem a címére. Kíváncsi voltam, egyáltalán méltat-e a válaszra, és bizony volt nagy meglepetés, amikor a helyi postás meghozta az akkor már népszerű Weöres levelét. Feltéptem a borítékot, talán még sosem izgultam úgy – meséli, hozzáfűzve –, pedig izgulós fajta vagyok, a könyvbemutatóimon is lámpalázam van.”
Weöres Sándor mellett a Bódva-völgye költőjeként emlegetett, ugyancsak József Attila-díjas Kalász László nevét említi meg, s azt mondja, mindkét irodalmár etalon számára, az, hogy tőlük kapott biztatást, kétségkívül meghatározta életpályáját.
Fecske Csaba egyébiránt kamasz volt még, a 14. életévét is alig töltötte be, amikor A Madárijesztő dala című első versét leközölte a Szabad Föld. Harmincéves korára már önálló kötettel büszkélkedhetett, amely Arcok holdudvara címmel látott napvilágot, azóta mintegy negyven kötete és megszámlálhatatlan verse jelent meg, amely javarészt a gyermekekhez szól.
Gyermekverseivel gyakorlatilag mindenhol találkozhatunk, hiszen a kortárs magyar líra egyik legtermékenyebb alkotója. Művei az önálló köteteken túl nagy múltú irodalmi folyóiratokban, színvonalas antológiákban is megjelennek, sőt az általános iskolások irodalomtankönyveinek hasábjain is gyakorta találkozni nevével, humoros-elgondolkodtató versikéivel.
Számos alkotását megzenésítették, Halász Judit, Gryllus Vilmos, a Hangraforgó, valamint a Kolompos zenekar koncertjein úgyszintén gyakorta csendülnek fel a miskolci költő versfeldolgozásai. Költeményeit több nyelvre lefordították, így azok a spanyol, a lengyel, az orosz, a litván és a román versrajongók körében sem ismeretlenek.
Mindezek tudatában talán nem is csoda, ha nem tudja pontosan megválaszolni, hányadik kötete a most megjelent Kiűzetés című. Mint mondja, „negyvenvalahanyadik”, ugyanis az egészen kicsiknek készülő, úgynevezett lapozgató könyveket – amelyek szintén önálló kiadványként jelentek meg, egy-egy verset tartalmazva, színes illusztrációkkal ellátva – nem tudja számontartani.
Az új kötetéről a szakmai kritika így ír: „A sötét, olykor drámai hangvételű versek ellenére derűs, optimista kicsengésű kötetnek mondható a Kiűzetés, jó érzéssel, lélekben erősödve teheti le kezéből az olvasó.” Újszerűsége, hogy gyermekverseket egyáltalán nem tartalmaz, míg az állandóság megnyugtató érzetét kelti az olvasóban – a megszokott Fecske-hangnem mellett – a költeményeket végigkísérő formai sajátosság, hogy egyáltalán nem használ írásjeleket.
Fecske Csaba esetében egyébiránt nem állja meg a helyét a mondás, miszerint senki nem lehet próféta a saját hazájában, hiszen a költőt nemcsak a szakma ismeri el: szülőfaluja díszpolgárrá avatta, Miskolc városa Szabó Lőrinc-díjjal jutalmazta, míg Borsod-Abaúj-Zemplén megye Alkotói díjban részesítette.
Fecske Csaba azt is elmondta, hogy rajong a szülőfalujáért, de ma már inkább az irodalmilag nyüzsgőnek számító borsodi megyeszékhelyen érzi jól magát, ahol tizennégy éves kora óta él.