És azt is tudom, hogy ez a humor nem elfed, sikál, hanem feltár, megmutat: olyasmiket – többnyire a társas élet és a társadalom visszásságait –, amiket komor léptékű bikamondatokkal negyedannyira sem lehet torreádorkardélre hányni, mint egy-egy jól irányzott humorosmondat-döféssel.
Maros Andrásnak a Kávéházi pillanatok című kötetében összegyűjtött egyperceseit nem először olvastam: a Facebookon konok profizmussal felépített folytatásos történetmorzsák egyes darabjai sok órámat aranyozták be, a szerző ugyanis – heti rendszerességgel – ott adta közre és tesztelte barátain, olvasóin először ezeket a kis helyzetjelentéseket.
Már akkor nélkülözték a Facebook-bejegyzések minden suta esetlegességét (mondjuk, ez el is várható egy szerzői oldaltól, mégis meg kell jegyeznem, mert látunk olyan esetet is eleget, amikor nem sikerül), és nagyobb lélegzetű elképzelést sejtetve szerencsésen hordozták a szerző (stílusának) erényeit: a humor mindig finom, elegáns, sosem bántó, harsány vagy erőszakos; a népről és a (nem létező – vagyis nem úgy létező) középosztályról adott látlelet zsigerbe vágóan pontos és gyilkos természetű; a mondatok hibátlanok, kerekek, elképesztő könnyedséggel és eleganciával, észrevétlenül szerveződnek szövegekké (ilyet írni a legnehezebb; nehezebb, mint egy regényt összelapátolni); olyan szövegekké, melyek jó része a csúcson marad abba; a kibontás-kibontakoztatás feladata az olvasóra hárul, aki zavartan nevetgélve reménykedik, hogy őt még sosem figyelte meg ebben a kávéházban a szerző úr; a hangnem mindig nyugodt, visszafogott, ezért aztán a humorbombák úgy robbannak, mint egy-egy kísérősütemény-ízorgia a szájban: zabálni-, megkávézni- és felhörpinteni-valók. Persze különbségeket is érzékel a sokadszorra olvasó olvasó: a bejegyzésekben a beszámoló jellegű élményszerűség volt az erősebb, a könyvben az egésszé szerveződő, tisztán és szeretnivalóan irodalmi jelleg nyit új távlatokat. (Lásd még: sors, tér.)
Mert a kerettörténet ez: az író a kávéházban ihletre vár, helyette azonban mindig meglát vagy meghall valamit (idézem a fülszövegből): „egy beszélgetés foszlányát, a pincér és a vendég közti sorsdöntő ütközetet, egy első randevú ügyetlenkedéseit, egy utolsó szakítás fojtó csendjét, ravasz tekintetű üzletemberek vitáját, egykori osztálytársak gúnyolódásait, egy család újraegyesítésének reménytelen kísérletét, magányos vendégek sértődéseit”. De hadd idézzem az első helyzetképet is, hogy lássák, miről beszélek: „A japán házaspár feláll, és két iPaddel körbefotózza a tálcán érkező parasztreggelit, majd visszaülnek, és a nyers szalonnát házi baracklekvárba mártogatva jóízűen hozzálátnak.”
Miután befejezték a röhögést, továbbmegyünk.
„Megfigyeltjeivel” ellentétben Maros András sosem modoros, ami nem is csoda, mert éber gyűjtője ő a közbeszédben előforduló „legirritálóbb kifejezéseknek”: a lista immár a szerző Twitter-oldalán olvasható, és segítségével az ember (miután kiszégyenkezte magát) elhagyhatja egyik-másik, a beszéde hajába alaposan beleragadt állandó szófordulatot, legalábbis „az én olvasatomban”. (Igazi kihívás Andrással beszélgetni, mert nem hagy nyugodni a gondolat, mikor mondok olyasmit, amivel fölkerülök erre a szégyenfalra.)
Csöppet sem modoros hát, pedig a legendás magyar kávéházi kultúra, a kávéházban születő irodalom (gondoljunk csak Rejtő Jenőre vagy Nagy Lajosra, de szinte bárkire a huszadik század első feléből) paradigmáját csak modorosan lehet továbbvinni: így tűnt legalábbis eddig, így tűnt ennek a könyvnek a megjelenéséig. Maros András könyvének egyik legnagyobb érdeme tehát az, hogy megmutatja: lehet kávéházi irodalmat és kultúrát önnön folytonosságában művelni elegánsan, lazán, pompás humorral, szórakoztatóan és főleg: modorosság nélkül.
Önök is annyiszor fogják újraolvasni, ahányszor a Waczak Szálló epizódjait nézik meg. Aztán – mivel túl hamar a végére érnek – kezdik elölről, és abban reménykednek, hogy a szerzőhöz továbbra is olyan kerülőúton érkezik meg az ihlet, amelyikről még sokkötetnyi kávéházi pillanatot hoz magával.
(A könyvet holnap 18.00 órától mutatják be a Ráday utca 58. szám alatt található Jedermann Caféban. Ha ön benne akar lenni a következő kötetben, feltétlenül jöjjön el, és érezze otthon magát, viselkedjék természetesen: majd a szerző meglátja ennek – és önnek – az összes visszásságát.)
Maros András: Kávéházi pillanatok. Athenaeum Kiadó, Budapest, 2015