A regény története viszonylag egyszerű: adott egy depresszióra hajlamos ornitológus családapa (Pál), akit teljesen kikészít kedvenc madarának, a vékonycsőrű pólingnak a kihalása; adott az ő felesége, a Spór Marketben kasszásként robotoló Ica, akinek két nagy szenvedélye van, a bálás turkálás és a Hungária együttes Isztambul című számának éneklése, és adott a nyolcéves lányuk, Hédi, aki egy ajándékba kapott, kuponos wellnesshétvégén bekeveredik egy gyerekszépségversenyre – innen kezdve a család élete kimozdul a komfortzónából, mindenféle különleges, de teljességgel reális, a magyar valóság talaján álló fordulatok mentén végbemenő kalandokba keverednek.
Erre a „konfliktushelyzetre” feszül fel aztán a magyar társadalom néhány jellegzetes figurájának (a használtruha-boltban turkáló asszonyok, a vidéki wellness-szállóba Lexusszal érkező család, a gátlástalan és egyben könnyű erkölcsű gyerekszépségverseny-szervezőnő, a magyar viszonylatban is önmagát csak nehezen képviselni képes „sztár” alakja és számtalan kisebb-nagyobb, hús-vér mellékszereplő) megjelenése, akik olyan pontosan hozzák a saját karakterüket, hogy az egyszeri olvasó csak ámul, vidáman fészkelődik és boldog, hogy ilyen pontos jellemrajzokat olvashat.
A szerző a humor teljes eszköztárát felvonultatja, nehéztüzérséggel: a megbocsátó szeretettel megrajzolt házastársi viszonyok mellett a kíméletlen irónián keresztül a szarkazmus határát súroló gyilkos humorig mindent láthatunk itt.
A lakótelepi lakásban, a széttolt bútorok között táncoló és lányát tanítgató édesanya sírnivalóan kacagtató jelenetétől a csak újgazdag allűröket villantani képes lexusos apuka alakján keresztül az egyszerű liftvárás aprólékosan kidolgozott rajzáig mindent beleng Maros András szigorú, de szerető krónikási gúnyhangja. Azt hiszem, nem túlzás kijelenteni, hogy ez a könyv a felkapaszkodni igyekvő rögvalóság regénye, olyan igényes és viccesen mély szempontból megrajzolva, amelyik soha nem sodródik ki – mondjuk a karikatúra irányába – és soha nem tud hibázni.
Mindössze három dolgot tudnék felróni, ha valaki nagyon megszorongatna, hogy ilyet tegyek: az első a cím, amelyik messze nem elég kifejező és nem vetíti előre azokat a lehetséges elvárásokat, amelyeket aztán a könyv laza eleganciával és könnyedséggel tökéletesen beteljesít.
A második a fülszöveg, amely ugyan jellemzi a kötet egészét, de hosszú és nem fülre való (sokkal frappánsabb mondatok és bekezdések valósággal hemzsegnek a könyvben), a harmadik pedig az amerikai filmek ívének talán kicsit szolgaian megfelelő happy end, a megnyugtató és boldog végkifejlet – ebben a könyvben ugyanis benne van egy rettenetes tragédia lehetősége is, amely egyfelől sikeresen ellenpontozná a köteten végigvonuló humort, másfelől kitörölhetetlen mélységet adhatna az alaptörténetnek.
(Bár tagadhatatlan, hogy azzal a megoldással nem lenne ilyen kerek egész a történet, mint a szerző által megírt ironikus, de mégis csak elsimító befejezéssel.)
Ismerjük az irodalom alapigazságát: a siker kulcsa az elbeszélés módja és mikéntje, és ebből a szempontból (is) ez a könyv sikerre ítéltetett.
Maros András: Befutunk. Scolar Kiadó, Budapest, 2017
