– Hogyan lesz valakiből ponyvaszerző?
– Akármilyen meglepő, nem a hírnévért, hanem egy nő miatt kezdtem el írni. Azelőtt soha nem foglalkoztam írással, de most már tíz éve vagyok a pályán. Az első két regényem még álnéven jelent meg, a sorsfordító kötet pedig a Csibész naplója volt, amelyet már saját néven publikáltam. Szerteágazó családfámnak köszönhetően sokat jöttem-mentem fiatalon. Noha Újpesten születtem, családi gyökereink Erdélyig nyúlnak vissza, és amennyire szétziláltak minket akkor, annyira próbálunk most összetartani. Családommal egy szép magyaros vendéglő-szállót is üzemeltetünk Gödön. Ebben az étteremben írom a regényeimet bent a bárpult mögött, a vendégeim körében, vagy éppen csálingerként kiszolgálom őket. Azt nem mondom, hogy Pilvax vagyunk, de akik szeretik az írásaimat vagy kíváncsiak rám, ott megtalálnak.
– Az alvilág írójaként tartják számon. Miért ez érdekli?
– Mindig is vonzott az az élet, és meg akartam ismerni a működését, a rendjét, ezért kezdtem el foglalkozni a budapesti alvilággal. Mielőtt valaki félreértené, szeretném tisztázni, én nem a profi maffiózókról, hanem az utcai csibészekről írok, olyanokról, akik köztünk járnak, és akikkel nap mint nap találkozhatunk az utcán. A gengszter és a csibész közt azt a különbség, hogy az utóbbinak még van lelkiismerete. Kíváncsi voltam, ki miért csinálja, amit csinál. Munkám során rengeteg olyan emberrel találkoztam, akik lehúztak tíz-húsz évet ebben a kirekesztett világban, most pedig békés családapák vagy becsületesen adózó cégeket vezetnek. A rendvédelmi szervek munkatársaival is sokat beszélgetek, hiszen ők az érem másik oldala. Érdekes köztük a kontraszt.
– Bűnözőromantika?
– Egyáltalán nem, éppen ellenkezőleg. Szerintem a regényeimmel inkább az alvilági létet gyengítem, mert minden esetben kiderül az írásaimból, hogy ez nem helyes élet és nem jó választás. Viszont szórakoztató módon írom meg az alvilági történeteket, mert hiszek abban, hogy nevetve sokkal könnyebben be lehet fogadni a jót és a rosszat is.
– Sokan Rejtő Jenőhöz hasonlítják a stílusát, ez manapság már ritkaság, ahogyan a rejtői história is.
– A klasszikus humoros írások sajnos már kivesztek az irodalmunkból, mert teret hódított a nyugati filmgyártás színvonaltalan ,,fingós-böfögős” vicckultúrája. Sajnálom az alkotókat, akik a magyar nyelvben nem látnak ennél többet. Anyanyelvünk árnyaltsága sok mindenre ad lehetőséget, Rejtő Jenő ezt használta ki. Stílusa valódi hungarikum. A műfordító barátaim sokszor csak fogják a fejüket, mert a mondataim mindig kétélűek, és azokat nehéz más nyelvre átültetni. Nagyon szeretek játszani a szavakkal, és sok félig-meddig elfeledett szót támasztok fel a regényeimben. Kedvenc személyes históriám, amikor egy rendőrtisztin frissen végzett rendőr lány levelet írt nekem, és megköszönte, hogy a regényeimből megtanulhatta például, hogy a gumibotot négerkolbásznak csúfolták – mert a 70-es években így használták. A rendőrök 80-as évekbeli lőfegyverét pedig meggymagköpőnek gúnyolták. Ezzel a „lexikális” tudással vágta ki magát a vizsgán. Ezektől lesz regény egy regény. A magyar nyelvet őrzöm és ápolom, ez az egyik legnagyobb küldetésem.
– Az új regénye, a Határtalanok más kiadónál jelent meg. Miért?
– A korábbi kiadóval nem vergődtünk zöld ágra, mert nem érezték a regényt és annak mondanivalóját sem. A regény a migrációval foglalkozik, és ők vélhetően nem úgy gondolkodtak, mint én. Azt ajánlották, hogy tegyük félre a könyvet még pár évig, és helyette írjak egy aktuálpolitikai regényt. Azt én nem éreztem, mert felvetésekor olyan elemek is szóba kerültek a regény kapcsán, amivel én nem tudtam azonosulni. Van ez így.
– Pedig politika ide vagy oda, ez üzleti alapon is érdekelheti az olvasókat.
– Ez tény. Lehet, ők is abba a hibába estek, mint sokan, hogy ezt propagandakönyvnek gondolták. Vagy nem láttak benne többet egy átlagos könyvnél. Pedig a Határtalanok egy szórakoztató kalandregény, amely napjaink valóságában történik. A főhős se nem rossz, se nem jó, csupán egy ember, emberi hibákkal. Sokat dolgoztam rajta, rengeteget kutattam, a Közel-Keletről haditudósítók is hoztak nekem anyagot, exkluzív felvételeket, hogy lássam, mi hogyan történt kint. Még embercsempészekkel is beszéltem, akik a migránsoknak segítettek átkelni a határon. Ők is rengeteg érdekes információval szolgáltak. Arra nagyon kíváncsi voltam, hogyan kommunikálnak olyan emberekkel, akik egy európai nyelvet sem beszélnek, és akiket csak ,,árunak” tekintenek.
– Érdekes morális kérdést is felvet a kötet hátlapján: Ha az életed a tét, menekülsz vagy harcolsz?
– Te mit tennél, ha az életed a tét? Igen, lehet mondani, hogy nem félünk. De ha ne adj’ isten, a nyakunkba zúdulna az a baj, amivel Nyugat-Európa most el van árasztva, akkor hogyan cselekednénk? Mi lenne, ha mi kerülnénk egy merénylet epicentrumába? Mi lenne, ha a mi asszonyainkat gyaláznák meg? Lenne bátorságunk ellenállni, ha úgy hozza a helyzet? Vagy behódolnánk toleráns, megértő s elfogadó európaiként? Hasonló helyzetbe került Csatai Csaba, aki egy tehetős alvilági családnak a napi ügyeit intézgeti, és beleszeret a főnöke lányába. Aztán Csaba egy gyóntatószékben találja magát, és azt hiszi, a lány miatt akarnak leszámolni vele, pedig egy teljesen más ügyről van szó. Ekkor választhat: vagy elfogadja a megbízásukat, végrehajt egy feladatot és valamivel tovább élhet, vagy meghal. Így keveredik bele az embercsempészetbe. Egy illegális bevándorlókból álló rakományt szállít, de balesetet szenvednek. Csak egyikük marad életben, és kiderül egy titok, nem is akármilyen. A történet csak ekkor kezdődik igazán.
