Sok hivatásos olvasót ismerek (tanárok, már akik még olvasnak, szerkesztők, olvasószerkesztők, korrektorok – innen is üdvözlöm Orsit, Lacit és Nándit, kösz mindent, főleg az eddigi és ezutáni javításokat, és kösz a halakat is, ahogy Douglas Adams mondaná –, sőt ismerek olyat is, aki pénzért, bérben olvas mások helyett, igaz, őt én írtam meg, Bérolvasó Sebestyén a neve, mindenki szeretne ilyen barátot), senki nem panaszkodik, mert azért, valljuk be, mégiscsak könnyebb és mulatságosabb munka ez, mint például a gályarabság, úgyhogy nem is túl etikus, ha most nyafogni kezdek – nem is kezdek tehát.
Annyit azonban el kell mondanom, hogy lassan olyan mennyiségű olvasnivaló torlódik fel a gépemen, amire azt mondja a művelt köznyelv: kritikus tömeg. Miért is? A munka mellett folyton könyveket olvasok (amiket kapok, szerzek, legújabb megjelenéseket; azért, hogy Önöknek itt aztán megdicsérhessem, ritkább esetben megszidhassam őket), villamoson, metrón, utcán: míg mások boldogan és önfeledten játszanak a telefonjukon, én olvasok.
Amikor számítógép elé kerülök, és bekapcsolom, jön a szédülés. Legalább harminc (de inkább több) ember tisztel meg a bizalmával nap mint nap, hét mint hét. Elküldik írásaikat egy kis véleményezésre. Nem mintha az én véleményem olyan sokat számítana, hiszen egy (és nem több) olvasó vagyok csak én is, de mivel írtam és szerkesztettem pár könyvet, talán – reménykednek eme illetők – észreveszek olyasmit, amit a saját művétől éppen eltelt művész nem vesz észre. Mondom, nagyon megtisztelő a felkérés, mindenkinek örömmel vállalom, korrektúrában dolgozom, javítok, átírok vagy csak javasolok, gúnyos, vicces, de többször inkább szeretet- és szmájliteli kommenteket fűzök lapszélen az olvasottakhoz, de azért csak elmegy vele az idő, pláne ha tisztességesen csinálja az ember.
Ez a munka könnyebb és mulatságosabb, mint a gályarabság
(Arról nem beszélve, mennyire megsértődnek a népek, amikor először olvasnak ilyen komment- és javításcunamit, pedig mindenki figyelmét felhívom, hogy nem udvariaskodhatok körbe minden egyes megjegyzést, mert ez munka, szerkesztés, nem pediglen, teszem azt: társastánc. De aztán a legtöbben rájönnek, hogy lehet mégis némi igazságmagv abban, amit írtam, és akkor már nem akarnak megölni: csak simán gyűlölnek.)
A nagy lelkiismeretesség miatt odajutottam, hogy a Letöltések-mappámban, ahová a frissen beérkezett, véleményezendő írásokat gyűjtöm, végeláthatatlan sorban gyűlnek a finom művek, és a szerzők rendre megkérdik, mi van már, hiszen több mint húsz perce elküldték! Erre én, elszégyellve magam, megnyitom az első írásművet, és rögtön látják az én fáradt és véreres szemeim, hogy ez bizony húsz oldal lesz.
És akkor halk fohászt mormolok, melyet könnyen káromkodásnak vélhetnek amúgy a körülöttem ülők. És elkezdem olvasni, és látom, hogy magyartalan és rossz a szórend, és „hemzsegtetve vannak” benne a szép germanizmusok, de tucatjával legalább (úgy olcsóbban kapható az Igénytelen Nyelvhasználat Boltjában). És el kell nekem döntenem, hogy vajon érdemes-e egyenként kijavítani őket, vagy elegendő egy kísérőlevélben felhívni a szerző figyelmét, és rábízni a javításokat.
És rájövök én akkor, hogy bizony legalább meg kell jelölnöm őket, különben nem találják meg maguktól az ártatlanok, hol a baj. Fogom Kosztolányi Dezső Egy és más az írásról című cikkét a Pesti Hírlap 1932. november 27-i számából, amelyben ilyen csodák vannak: „Hidd el, nincs nagyobb művészet a törlésnél. Én, ha tőlem függne, az iskolában ezt előbb tanítanám, mint a fogalmazást. Végre az alkotás is ezzel kezdődik. Elhagyunk valamit, ezermillió dolgot, melyet mellékesnek tartunk, és kiemelünk valamit, egyetlenegy dolgot, melyet fontosnak tartunk. Aki tudja, hogy mit ne mondjon, az már félig-meddig tudja, hogy mit mondjon.” Ha nem hiszik el nekem, higgyék el a mesternek, ugye. (Persze, vannak zsenik is. De ez az írás nem róluk szól.)
Nem értik. Visszaírnak. Kijavítanak két dolgot, majd újra elküldik. A sor végére kerül az írás. Közben átfutom a híreket. Aztán olvasom a recenziós példányokat. És közben azon töprengek: mikor olvastam utoljára, csak úgy, a móka kedvéért, magamnak, a könyvespolc előtt régi ízeket keresgélve, és megtalálva… Nem emlékszem. Arról nem is beszélve, hogy mikor írok saját műveket. Melyekben… ó jaj, félő: ott lesz a sok rossz mondat lecsapódott kvintesszenciája. És az én írásomat ki olvassa el szigorú tekintettel, irónnal?!
