A húsvéthoz kötődő ősi rítusok, népszokások, hagyományok sűrű szövevényt alkotnak. Az egyik legizgalmasabb kutatási terület a többnyire Babilonnal összefüggésbe hozott, alvilágjáró Istar istennő – róla kapta a nevét az eredetileg Isternek nevezett Duna, meg az összes Eszter, így Esztergom is – és a székelyek Napba Öltözött Asszonya közti kapcsolat boncolgatása a termékenység és feltámadás ünnepe kapcsán. Azonban, míg a látványosabb, teátrálisabb mágiára, a – sokak szerint kizárólag magyar ajkú területeken létező – locsolkodás néphagyományára fordítjuk figyelmünket, sokszor átsiklunk a rítus „női oldala”, a tojásfestés fölött. Hogy is ne tennénk! A locsolkodás színes-szagos – a kölnit egyházilag kellene betiltani – maszkulin performansz, ugyanolyan hungarikum, mint a busójárás, viszont bármilyen urbánus közegben elővehető. A locsolkodáshoz igazából nem kell semmi, ki sem kell menni hozzá a panelből, elég tudni egy pár soros versikét, esetleg kettőt, egy simát meg egy pajzánt, aztán a közönség életkora és habitusa alapján váltogatni a repertoárt, és begyűjteni a Darth Vader-es csokitojást, meg nagytata pálinkáját.
Fekete Ildikó Junior Prima díjas népművész kiállítása kiválóan felhívja a figyelmünket a hagyománynak arra a rejtettebb aspektusára, amelyet még elkerült a fent leírt korrumpálódás. Fülemile Ágnes, a Néprajztudományi Intézet tudományos főmunkatársa nyitotta meg a tárlatot Harsányi Zsolt és Harsányi Elvira közreműködésével, akik reneszánsz udvari zenét játszottak nekünk, hogy az újjászületésnek legyen valami kultúrtörténeti aspektusa is.
Fekete Ildikó ötéves kora óta fest tojásokat, de nem folkshopokba, nem is idegenforgalmi zsibvásárokba, és még csak nem is a díjakért – amiket azért szerencsére megérdemelten megkap. Fekete Ildikó egy ősi hagyományt folytat, és az ősi hagyományoknak ma már olyan a természetük, hogy nem elég évente egyszer a falubeli legényeknek prezentálni, hanem a nagyközönségnek is meg kell mutatni őket, hisz többségünk sajnos korántsem falubeli legény, akivel csak úgy spontán megesik a metafizika, hanem urbanizált ember, akinek ehhez kiállításra kell menni. Fülemile Ágnes beszédében külön méltatta a Fekete Ildikó által földolgozott, roppant gazdag anyag átfogó ismeretét. Gondoljunk bele: a huszonéves művész bejárja a legkülönbözőbb tájegységeket, mesterektől tanul, tanulmányozza a háttérirodalmat is, és mindehhez összeszed egy több mint ezer tojásból álló gyűjteményt. A Néprajztudományi Intézet tárgyegyüttese ennek körülbelül a fele.
Elhangzott a téma kapcsán elengedhetetlen utalás Móra Ferenc leletére, az avar kori sírba temetett nő kezében tartott, eddig ismert legrégibb hímes tojásra, és szó esett a hímesek különböző mágikus funkcióiról is, aminek már a héja is gyógyít, illetve megvéd villámcsapástól, szemmel veréstől, rontástól. A végtelenségig variált motívumokhoz kapcsolódó praktikák jó része persze már eltűnt az idők ködében, csak a mintázatok nevei őrzik őket századok óta: berbécs szarva, ördög térgye, fehér kabala, béka segge, Mária tenyere, kantáros, nyeregbundás, kígyós, halbordás. A vétett út a legveszélyesebb: ez képes átjárót nyitni a szellemek világába, akik aztán huhorékjaikkal fognak ijesztgetni minket. Tisztán praktikus okokból is érdemes megnézni tehát a kiállítást. Tudjuk, mihez tartsuk magunkat, ha húsvétkor egy vétett úttal kerülnénk szembe.
A kiállítás megtekinthető március 26-ig naponta 9.00 órától 18.00 óráig a Duna-palotában.