Sokadszorra írom le, hogy nagyon szeretem a zenét, legyen az komoly vagy úgynevezett könnyű. Azt is előrebocsátom, hogy jóindulatú ember vagyok. José Carreras világ körüli búcsúturnéjának budapesti koncertjén sem fanyalogni szeretnék, csak megpróbálom megfogalmazni a hiányt, amit végig éreztem, és ami bennem maradt az előadás után is. Bármilyen produkción vegyek részt, szünetben és hazafelé menet is „fülelni” szoktam, érdekel, hogy a többiek véleménye mennyire van összhangban az enyémmel. A bennem megfogalmazódott hiányérzettel nem voltam egyedül.
Elena Stikhina, José Carreras és David Giménez a tenor utolsó világ körüli turnéjának budapesti állomásán
A koncert első része elég vontatott volt, ráadásul a hangosítás sem volt tökéletes. A zenekari bevezető után a katalán tenor és a közreműködő fiatal orosz szopránénekesnő, Elena Stikhina felváltva énekelt egy-egy számot, elvétve egy-egy duettet, és minden egyes szám után a színfalak mögé távoztak, a következő dal elénekléséig kínos, néha akár kétperces holtidők voltak (ez előadás közben megengedhetetlenül sok, főleg a mai, felgyorsult tempójú embereknek). Érezhető volt a közönség csalódottsága, amikor bejelentették a húszperces szünetet az első óra eltelte után, amelyben ugyan szép számmal hangzottak el örökzöldek, de a tiszta műsoridő kevéssel lépte túl az összidő felét. És ezen az sem segített, hogy a háttérben folyamatosan vetítették Carreras gazdag életpályájának fotóit (sajnos csak angol nyelvű kísérőszöveggel), mintegy illusztrálva az elhangzó dalokat, a két oldalsó kivetítőn pedig a távolabb ülők számára hozták közelebb a szólistákat, David Giménez karmestert és a Budafoki Dohnányi Zenekar tagjait.
A szünet után javult a hang minősége és erőssége is, a két művész pedig nem hagyta el a színpadot, akár önállóan adott elő egy számot, akár duettet énekelt. Szép volt, jó volt, hibátlan, de semmi bravúros. Többnyire könnyed dalok ismert operákból, operettekből, musicalekből, néhány katalán népdal, amerikai slágerek.
A közönség az első perctől szimpátiával fordult a ragyogóan fiatal, rendkívüli énektudása mellett remek színpadi mozgással (tudjuk, operaénekesek esetében ez sokszor hiányos) rendelkező szoprán felé, aki teljesen „ellopta a show-t”, amikor előadta a Csárdáskirálynőből Szilvia belépőjét (Haj-hó…). Az „alap” műsor után következtek a ráadásszámok. A legszeretettebb tenor Andrew Lloyd Webber Amigos para siempre – Mindörökké barátok című slágerével köszönt el a magyar közönségtől, amely ugyan állva tapsolt, de úgy éreztem, ez a felállás nem ennek az előadásnak szólt, hanem Carreras eddigi életpályájának és annak, hogy ez deklaráltan a búcsúkoncertje volt.
