Remek vállalás folyamatosan figyelemmel követni a legújabb színházi premiereket, ott lenni az ősbemutatókon és képben lenni mindenféle, merész színpadi kísérlettel. De – valljuk be – időnként az ember bizony sóvárogni kezd azután, hogy végre valami klasszikust is lásson. Moliére, Shakespeare, Csehov, Ibsen nevét kutatja ilyenkor a teátrumok repertoárján, de talán egyre ritkábban mer jegyet váltani rájuk, ha ráfázott korábban azokra a rendezői agymenésekre, amelyeket igazi kuriózumként festett le egy ügyes, közönségkapcsolatokért felelős szakember. Néhány végigfeszengett, paradigmaváltó előadás után az ember egyre kevésbé kíváncsi bárki „sajátos rendezői víziójára”.
Az ilyen megcsömörlött színházkedvelőknek is jó szívvel ajánlom a Maladype Színház Három nővérét – ma és holnap ismét műsoron lesz. „Balázs Zoltán látomásos rendezése” – olvasható az előadás ajánlójában, de nincs ok aggodalomra: a „látomásos rendezés” ez esetben azt jelenti, hogy a több mint kétórás előadásban hetvennél is több híres festményt jelenítenek meg a színpadon az ikonfestészettől a street artig. Talán nem ildomos többet elárulni, hiszen a cselekményt ismerjük, a szöveg is klasszikus – Kosztolányi fordítása –, nincs szétcincálva, kicicomázva vagy összemaszatolva. Ellenben bravúros a szereposztás.
Meg is döbbenünk, hogyhogy nem alkalmazzák gyakrabban ezeket a szerepösszevonásokat, hiszen annyi többletjelentést és annyi gonosz párhuzamot épít ki az, hogy ugyanaz a színész (Páll Zsolt) játssza az egykori „szerelmes hadnagy” Versinyint és Csebutikint, a kiégett, öreg orvost, aki szerelmes volt a Prozorov lányok édesanyjába. Hogy ugyanaz az ember (Bödők Zsigmond) jeleníti meg az apja halála után elhízott, örömtelen házasságban vegetáló Andrejt és Tuzenbach bárót, aki életét veszti, mielőtt boldogtalan frigyre léphetne Irinával. Hogy ugyanaz (Lendváczky Zoltán) játssza az önáltató, középszerű tanárt, Mása férjét, mint a lánglelkű és lobbanékony Szoljonijt. Az elöljáróság öreg szolgája, Ferapont és Anfisza, az öreg dada is ugyanabból az anyagból van gyúrva, mindkettejüket Bartha Lóránd jeleníti meg.
Az előadás engedi működni a csehovi dramaturgiát, de a színészek közben a folyamatosan változó díszletben (Balázs Zoltán és Czirják Ágnes munkája) és jelmezben (Benedek Mari érdeme) híres festményeken megörökített jelenetekbe állnak be úgy, hogy közben egy pillanatra sem esnek ki a szerepükből. A néző nem valamiféle lóhalálában lebonyolított átöltözőshow-t lát, hanem egy folyamatosan változó képet, amelyet ismer valahonnan. Az előadás ezáltal folyamatos „aha”-élményt biztosít, a néző úgy örül minden beazonosított festménynek, mintha a sokadik megfejtés után hazavihetné a milliókat a játék végén. Olga (Szilágyi Ágota), Mása (Huszárik Kata) és Irina (Fátyol Kamilla) néha csak egy-egy nőalak az életre keltett képen, máskor meg épp a karakterük árnyalja tovább azt, amit eddig az adott festményről gondoltunk, mint például Mása Klimt A csók című képének részeként, vagy Irina, aki szenvedésjeleneteiben Frida Kahlo és El Kazovszkij világába kerül.
Eközben tiszta, csehovi figurák mindannyian: nevetségesek, kegyetlenek és szánnivalók az örömeikben, bánataikban, reményeikben egyaránt. De sorsuk egy olyan színház alkatrésze, amelynek alapeleme a játék, ez sokszor berántja a nézőt a történetbe, majd épp elidegenítően hat, visszazökkenti Balázs Zoltán rejtvényfejtő játékába, ahol mindez olyan precíz koreográfiával valósul meg, amelyben még a lélegzetvételek ritmusa, az összes hang és zörej is többletet ad a jól ismert jeleneteknek. Néha Natasát (Tankó Erika) nemcsak a karakter ellenszenvessége miatt utáljuk, hanem mert mindig tönkreteszi a többiek játékát, folytonos rendrakásaiban összegyűjti a kellékeket, szétrombolja az alighogy összeállt festményt. Olyan képeket, amelyek előtt talán mindannyian elidőztünk már az arcokat fürkészve és azon gondolkodva, milyenek lehettek ezek a több száz évvel ezelőtti emberek, akiknek a tekintetét ránk hagyta egy-egy festő. Most meg ott ülünk letaglózva, és hallgatjuk, ahogy Csehov–Kosztolányi szavaival ezek a figurák épp arról filozofálnak, hogy mi milyen boldog világban élünk két-háromszáz év múlva. Lepereg előttünk a művészet- és művelődéstörténet szinte minden nagy korszaka, világképek változnak, de a karakterek – az ember maga – nem. Lám, ily boldogok vagyunk mindig.
A Maladype Három nővére az a fajta előadás, amely napok és hetek múlva is megajándékoz egy-egy újabb „aha”-élménnyel, amikor eszünkbe villan egy-egy festmény címe, és elmosolyodunk, hogy mekkora ötlet, mekkora poén volt ez a párosítás. Időnként elképedünk a felismeréstől, mint Versinyin, amikor Néró császári palástjában arról beszél, hogy „az utca vörös volt a tűz fényétől, a szörnyű lármában arra gondoltam, hogy szinte ugyanez történt sok évvel ezelőtt”.