Ritkán sikerül olyan extázist éreznem olvasás közben, mint ami Kosztolányi Dezső Mindent bevallhatok című, kötetben meg nem jelent írásokat összegyűjtő könyvének olvasása közben éreztem: az a sokkolóan üdítő okosság, kerek megfogalmazási képesség, ami a szerzőt a legbugyutább kérdésre adott válaszában is jellemzi, egyenesen lenyűgöző.
Mint Lánczy Kornél újságíró a Reggeli Újság 1934. augusztus 21-i számában jellemzi áhítattal az éppen nehéz betegségéből felgyógyuló és interjút adó mestert: „Figyelem, amint elgondolkozva beszél. Minden mondata fogalmazatlanul, kereken, művészi tökéletességgel, hibátlanságával születik. A mondanivaló a külső eleganciájával együtt válik mondattá benne.”
Kosztolányi pedig ebben az elegáns és hibátlan modorban, csak úgy, afféle hírlapírói kérdésre lezserül válaszolva ilyen fontos dolgokat képes – mintegy mellékesen – mondani: „A szenvedés? Meddőnek tartom a testi szenvedést. Nem hiszem, hogy nemesebbé tenné az embert. Kicsinyessé teszi. A beteg kicsinyes lény, mindig a betegségéről beszél. Miről is beszélhetne másról? Odabent, a betegek között látóköre szűkül, s ha újra kikerül a mindennapi életbe, tornáztatni kell akaratát és képzeletét.”
A kötetben eddig ismeretlen, vagyis inkább kötetben meg nem jelent tárcákat olvashatunk (amelyek tökéletesek a maguk nemében és műfajában: okosak, csúfondárosak, gunyorosak és kellőképpen önreflexívek), visszaemlékezéseket (ez a rész kicsit esetleges, biztosan többen és összeszedettebben emlékeztek a nagy íróra) és különböző lapok „körkérdéseire” adott válaszokat olvashatunk.
Ez utóbbi teszi ki a kötet jelentős részét, és elképesztő örömöket tartogat. Mint a könyv anyagát gyűjtő és összeállító Urbán László fogalmaz a könyv utószavában: „A 19. század utolsó harmadának és a 20. század első felének kedvenc hírlapi műfaja volt a »körkérdések« rovat: a szerkesztő tetszőleges számú közismert személyiséget kérdezett meg. Ingyenreklámot jelentett ez a nyilatkozónak, honoráció nélküli anyagot az újságnak, és a kulisszatitkok vagy a hétköznapi intimitások leleplezésének illúzióját az olvasóknak.
Ne feledjük, Kosztolányi a maga korában a mai mércével mérhetően is sztár volt – akkoriban, mint ő fogalmaz némi nosztalgiával, a főpincérek például rákérdeztek a költőre, hogy olvasta-e már Juhász Gyula legújabb szonettjeit –, és mint minden korokban, az olvasókat, a rajongókat nagyon izgatta, hogy él, mit eszik, hogy dolgozik és mi a véleménye például a házasság intézményéről kedvencének.
Így aztán a riporterek felkerekedtek, ellátogattak a házába, érzékletesen leírták kutyástul, csöndestül és dolgozószobástul, amit láttak, megállapították, hogy tényleg zöld tintával (később Amerikából hozatott zöld írógépszalaggal) ír, nem eszik húst, csak nyers gyümölcsöket és zöldségeket, íróasztalán erős aromákat tartalmazó üvegcsék lapulnak (az egyik különösen művelt pasas megemlíti Schillert ennek kapcsán), raccsol, álmélkodnak egy sort a feleségén és a kisfián, aki ugyanazt eszi, mint a szülei, majd felteszik okos vagy kevésbé okos kérdéseiket.
Ami viszont ezeket a cikkeket megkülönbözteti minden korok minden ilyen jellegű cikkeitől, az nem más, mint Kosztolányi válaszaink gördülékenysége, okossága, szellemi sziporkázása. Egyszerűen nincs egyetlen rossz vagy esetleges mondat sem. Kerek, szép, és hát elképesztően eszes itt minden.
Olyan, mintha a tanulmányait olvasnánk: látszik, hogy ez az ember tényleg a nyelvvel és a nyelvben élt (mint ahogy ő maga is sokszor elmondja ezt), a legbugyutább kérdéstől két lépésben jut el olyan igazságok kimondásáig, amelyhez irodalomteoretikusoknak könyvnyi felépítmények szükségesek, hogy a „Végkövetkeztetések” fejezetben le merjék írni; és mindeközben intim, kedves, nyitott, semmin nem sértődik meg, és csak árad meg árad, hogy mennyi érzés volt benne, mennyi szépség az okosság mellett (egyébként a verseiből ugyanez a figura rajzolódik ki, és a regények mögött néha meglátszó ember is ilyen).
Szinte csevegve mond ki halálos pontosságú látleleteket és ítéleteket írásról, emberről, politikáról nőkről, házasságról, családról, művészetről, külföldről, kortársakról… szóval szinte mindenről. Az ember bármeddig olvasná ennek a nagyszerű szellemnek a megnyilatkozásait.
Mutatok még egy dolgot itt a cikk végén: régóta keresem ugyanis az érvet, amelyik legyőzi azokat, akik esküdnek az irodalmi művek megtervezésének szükségességére (az ún. „hópehely-módszer” hívei ők). És most végre megtaláltam – ezekkel a mondatokkal fogom lebunkózni őket a jövőben: „A művészet naiv. Az ember belemélyül az előtte lepergő életbe, és látás közben tudja meg, hogy mit akar mondani. Sem regénynél, sem versnél nem szabad előzetes programot alkotni. A programszerű irányirodalom silány és megvetendő.”
Kosztolányi Dezső: Mindent bevallhatok. Kötetben meg nem jelent írások és más újdonságok. Jaffa Kiadó, Budapest, 2018.