A cselekményidő mindössze néhány hónap: a nagyapa és az unoka rendhagyó barátságát felvillantó kezdeti fejezetek után a még nem is igazán öreg ember gyötrelmeinek lehetünk tanúi, majd bekövetkezik a halála. Az már viszonylag korán kiderül: reménykedni teljesen hiábavaló, a COPD az orvostudomány jelenlegi állása szerint gyógyíthatatlan tüdőbetegség. Holtágba sodródtunk tehát, egy olyasféle zavaros állóvízbe, amely azért mégis mutat egyféle lassú mozgást – az elmúlás irányába. Nehéz ezt megélniük a közvetlen közelből szemlélőknek, a családtagoknak, de talán legfájdalmasabb annak a tizenkét év körüli fiúunokának, akinek ez a férfi az apaképe, hiszen édesapjára valójában nem is emlékszik, ő még a beszélő egészen kisgyerekkorában öngyilkosságot követett el. (Tőle származnak egyébként a gyermek írói ambíciói, és hogy, hogy nem, ifjúkorában éppen egy Holtág című irodalmi lapban publikált.)
A nagypapa, szögezzük le jó előre, nem egy klasszikus példakép. Amit a gyerek tőle „tanulhat”, még az anya és nagymama számára is riasztó: az öreg folyamatosan iszik („szinten tartja” magát), közönséges dalokat énekelget, csúnyán beszél, köpköd, és mindene a cigaretta, ami későbbi szenvedéseinek okozója. Ez látszik kívülről, de a közös horgászatok, a holtág partján való ücsörgések alkalmat nyújtanak beszélgetésekre is, amelyek – ha mégoly nyersen esetlenek, morózusak is – sokszor őszintébbek és tartalmasabbak, mint a többi családtag szolgálatkész vagy csak látszólagos odafordulása a kisfiú felé.
Bár néha úgy tűnik, mintha Hartay nem pontosan mérte volna be egy ilyen korú gyerek gondolkodás-, illetve tudásszintjét, kissé lebutítottnak tűnik a karakter, de az is lehet, hogy a környezet teszi ilyenné. Ő meséli ugyanis az események jelentős részét, eleinte a történet idejében, végül pedig emlékezőként, immár tizenhét évesen. Van azért rajta kívül más narrátor is, még ha nem is klasszikus értelemben: folyó beszédben megidézett párbeszédek jelenítenek meg perspektívákat, véleményeket, máskor meg álmok szivárognak a valóság szálai közé, s veszik át az elbeszélés irányítását.
A nagyapa azt ígéri, ha meghal, meglátogatja unokáját álmaiban: fogadalmát azonban idő előtt valóra váltja. Az agóniával terhelt nappalok kirakókockái a kisgyerek fejében beépülnek a rémisztő álomképekbe. Ezek idővel szinte a nagyapa gondolatai is lehetnének, gyakran keveredik is a két tudat, sőt olykor átvált egészen a haldokló nézőpontjába a mesélés, a fantáziálás néha rá is nehezül az alaptörténetre. Ez a kettős perspektíva jellemzi egyébként a teljes regényt: a nagyapa felülnézete, illetve a gyerek alulnézete, amelyek ebben a stádiumban szinte önkényesen váltakoznak.
Feltűnő motívum a papa névtelensége, többször kiderül, hogy nem lehet, talán nem is kell azonosítani ilyenformán a haldoklót. A kórházak működési mechanizmusáról sem fest idilli képet a könyv: az orvosok csak szajkózzák a betanultnak tűnő tájékoztatást, a kényesebb pillanatban megtoldva azzal, hogy „helyette nem gyógyulhatok meg”, majd kilátásba helyezik az „elhalálozást”. A nővérek a hálapénz-adagolás ritmikájának megfelelően változtatják hangulatukat, hozzáállásukat. A tüdőkórházba cigidílerek osonnak be, hogy szálanként ezerért eladják a betegeknek az áhított nikotinrudakat, de talán nem is csak ők felelősek azért, hogy a páciensek pénze lassanként odalesz.
A szöveg szándékosan csiszolatlan stílusa, ösztönössége olvasmányossá teszi a regényt. Hogy hová kapcsolódik tudatosan vagy öntudatlanul? Borbély Szilárd Nincstelenekjének gyerekbeszélőjét feltétlenül képbe hozza, de a betegség, a menthetetlenség, a halál felé való sodródás okán Esterházy Hasnyálmirigynaplóját is eszünkbe juttathatja.
Egyértelmű azonban, hogy ez a megszólalás teljesen egyedi, nemcsak szokatlan féktelensége, kendőzetlensége miatt, hanem azért is, mert a hömpölygő, nyers sztorizás mélyén valódi fájdalmakat, összetett lélekképeket is látni enged.
Hartay Csaba: Holtág.
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2016.