Vajon van-e értelme elemezni egy verset? – merül fel bennem olykor ez a kérdés, amikor verset olvasok. Vajon nem arra való-e a költemény, hogy elandalodjak, dühös legyek, elcsodálkozzak, elismeréssel adózzak, leeresszem a könyvet, és elnézzek a távolba, esetleg idézzek belőle? Na igen, folytatom aztán a gondolatot, de mindezek a fenti tevékenységek vajon nem a tágabb értelemben vett verselemzés megnyilatkozásai? De közel kerültünk-e ezzel, ezekkel a mindenkori versek lényegéhez?
Persze a verselemzésről mindannyiunknak az iskolai órák jutnak eszünkbe, meg a metaforák és szinesztéziák megszámlálása, illetve a keletkezés körülményeinek aprólékos, sokszor szinte kínosan a magánéletben vájkáló feltárása.
Néhány mondat, ami az agyunkba rögzült, mert majd érettségin jó lesz, ezt mindenképpen süsd el, fiam, leesik a vizsgáztatók álla. Nem mondanám, hogy mindezzel közelebb kerültünk bármely vers lényegéhez.
Hauber Károly, a pápai Türr István Gimnázium tanára olyan könyvet írt és állított össze A verselemzés iskolája címmel, amelyik sikerrel ötvözi a két fenti megközelítési módot: azaz teret enged az élménynek, az élményszerű olvasásnak, de közben tanáros pedantériával megszámolja a költői képeket is.
(Valójában mindez durva leegyszerűsítés, a háromszáz oldalas kötetben nemigen van olyan aspektusa a verselemzésnek, egyáltalán: a verssel, az irodalommal, sőt a művészettel való foglalkozásnak, a befogadás lélektanának és esztétikájának, amely említetlen és feldolgozatlan maradna.)
Úgyhogy a könyv alapos áttanulmányozása után arra a következtetésre jut a figyelmes és a művészet templomában szükségszerűen alázatos szívű olvasó, hogy ha van értelme a verselemzésnek, akkor csak így van értelme – így, ahogy ebben a könyvben olvashat róla.
A kötet már-már evidenciának tetsző mondatokkal kezdődik (de hát ez az evidenciák természete: időről időre ki kell őket mondani, és rá kell csodálkoztatni az embereket a bennük rejlő igazságra): „az írók és a költők lényegileg ugyanazokat a szavakat használják műveikben, mint amilyeneket mi, olvasók is különböző megnyilvánulásaink során. (…) Ebből azonban korántsem következik, hogy a szépirodalmi művek megértése, jelentésének föltárása éppoly egyszerű művelet, mint hétköznapi közléseink felfogása.
Hiába élnek ugyanis az írók számunkra ismert szavakkal, az általuk teremtett alkotások nyelve gyökeresen különbözik minden más nyelvhasználattól.” És a szerző innen jut el oda, hogy egy lassú körbefordulással, számos gondosan és jól megválasztott példa segítségével megmutatja tulajdonképpen a teljes költészeti univerzumot, annak minden ága-bogát és leágazását.
Nem áll módomban itt most tartalmi ismertetőt írni, viszont lehetőségem van rávilágítani azokra a jellegzetességekre, amelyek a hasonló kiadványoktól megkülönböztetik jelen kötetet, azoknál alkalmasint élvezetesebbekké teszik.
Az egyik a személyesség, amely tudományos munkáktól szokatlan bekezdéseket is szül – például Petri György Egy törvényre című verse kapcsán a szerző elárulja: „Könnyű kitalálni: a döntéssel nem értett egyet annak idején Petri, aki nyilván azt szerette volna, hogy a Kossuth-címer legyen a hivatalos nemzeti jelkép.
Bár magam helyesnek tartom az egykori határozatot, nem vitatom el a műtől az ötletességet, amely elsősorban a több nyelvi réteget összekapcsoló szóhasználatból fakad.”
Vagy egy másik helyen, miután már szólt a slam poetryről, a Tankcsapda (!) zenekar egyik számával illusztrálja a slágerszöveg természetét: „A kétezres évek elején például aligha létezett nagyobb sláger a fiatalok körében, mint a Tankcsapda Örökké tart című száma. Diákjaim egy teljes magnókazettát töltöttek meg vele az egyik osztálykirándulásra, hogy a buszon szüntelenül az szóljon. Dübörgött is rendületlenül. Mivel történetesen az Északi-középhegységbe vezetett utunk, három napon keresztül mást sem hallottunk, csak ezt.” Majd akkurátusan idézi a szöveget, és iróniával fűszerezve ízekre szedi.
A másik nagy érdem a hihetetlenül széles látókörű, és helyenként kifejezetten bátor példaanyag-választás: nincs álszemérmeskedés, nincs tendenciózus vagy világnézeti kihagyás vagy beemelés, az idézett szöveganyag szigorúan alárendelődik a mondanivalónak, és a tanítás, a szórakoztatva tanítás nemes célját szolgálja.
Jó volt olvasni a versanyagot, és jó volt olvasni a hozzájuk fűzött „elemzéseket” is. Ha tehát elemezni kell a verset, akkor, mint mondtam, tényleg így, csak így van értelme.
Hauber Károly: A verselemzés iskolája. Kiadja a Jókai Mór Városi Könyvtár, Pápa, 2018.