Pótolhatatlan mulasztásaim vannak Gion Nándorral szemben. Addig tervezgettem, halogattam a meglátogatását, amíg már csak a sírját kereshettem fel. És lám, most is elkéstem. Visszafordíthatatlan dolgokban az egy nap is késés. Tegnap lett volna 75 éves…
1980-ig nem sokat tudtam a vajdasági magyar irodalomról, Gion Nándorról pedig nem hallottam. Meg is lepődtem, amikor megláttam a könyvesboltban a Kriterion Kiadó akkori sorozatának új kötetét. Egyaránt megfogott az ismeretlen szerző neve és a könyv címe is: Latroknak is játszott. Azon a héten nem volt mozi, nem volt isler, csak gyaloglás. De a következő hét elején már megismerkedtem a Virágos katona és a Rózsaméz történetével, és megkaptam életem vezérmondatát: „El kell menni onnan, ahol a ronda dolgok történnek, ahol a Megváltót korbáccsal ütik.” Évtizedek múlva olvastam egy tanulmányban, hogy ez a regény kulcsmondata, ez a „titok”, a Virágos katona titka.
Később megismertem sok-sok vajdasági író, költő művét. És elolvastam Gion Nándortól minden föllelhetőt. Általa tudtam meg, hogy egészen szűk környezetünkben (történetei túlnyomó részének színtere a szülőfaluja) minden megtörténhet, és meg is történik, ami a nagyvilágban. Történnek ronda dolgok, azok helyszínéről el lehet menni, de a „dolgok léteznek akkor is, ha nem tudunk róluk”, a Megváltót közreveszik a latrok és korbáccsal üti a Virágos katona akkor is, ha hátat fordítunk, hogy ne lássuk, és befogjuk fülünket, hogy ne halljuk.
Eljöttem onnan, ahol a ronda dolgok történtek, mint ahogy Gion Nándor is eljött onnan, ahol a számára ronda dolgok történtek. Egy határon belülre kerültünk, és a tervezett találkozás elől elhárultak az objektív akadályok, és hogy a szubjektíveket miért nem voltam képes leküzdeni, azon most már hiába gyötröm magam lassan másfél évtizede minden év február elején (és augusztus végén). Késéseim, mulasztásaim sorát folytatva idén is az évforduló után viszem virágaimat az utolsó nagy mesélők egyikének a sírjára, akinek „a történetek mézként csorogtak ajkáról, kerekedtek kedvünkre tollából”.