Reményik Sándorról tudjuk, hogy Kolozsváron született és nőtt fel, jogot hallgatott, de utolsó szigorlatát nem tette le. Hogy Makai Sándorral jó barátok voltak. Hogy a Pásztortűz nevű folyóiratot szerkesztette, úgymond a legnehezebb időkben. Hogy Trianon után elhallgatott, visszavonult. Megrendült attól, ami hazájával történt, és a húszas évek közepétől úgy érezte, hogy népe felmorzsolódása elkerülhetetlen. Verseiben mégis az életet hirdette, egy nép élniakarás-vágyának állít emléket bennük. A kisebbségi létezés feldolgozhatatlanságát igyekezett lírába párolni. Ezt, mint tudjuk, azonban „Nem lehet”. 1941. október 24-én halt meg, ma hetvenöt éve. Házsongárdi sírkövén ez áll: „Egy lángot adok, ápold, add tovább…”
Aztán meglátjuk ezt a verscímet (vagy eszünkbe jut, ha tényleg szerettük az irodalmat): Atlantisz harangoz. Egy pillanatra átfut fejünkön a Modern Talking slágere is (Atlantis is Calling – S. O. S. for Love), de ezt szégyenkezve elhessegetjük. És felrémlik a vers: „Mint Atlantisz, a régelsüllyedt ország, / Halljátok? Erdély harangoz a mélyben. / Elmerült székely faluk hangja szól / Halkan, halkan a tengerfenéken. / Magyar hajósok, hallgatózzatok, / Ha jártok ottfenn förgeteges éjben: / Erdély harangoz, harangoz a mélyben.”
Azért ez ott van, nem?
Igaz, hogy menő dolog manapság mindenről távolságtartóan és enyhe cinizmussal beszélni, különben még véletlenül nevetségessé válunk, de ha egy pillanatra nem figyelünk oda, úgy elszorul a szívünk valahol az „elmerült székely faluk” sornál (pláne, hogy ha a nagyszüleink falvai éppen most merülnek el a mélybe), ahogy a szíveknek el kell szorulni.
Ilyenkor már nemcsak nagy szavakat leírni nem röstellő, tankönyvízű anyag Reményik Sándor, akinek például Templom és iskola című versének minden szakasz végén felbukkanó két sorát Kárpát-medence-szerte iskolai megnyitókon (és templomi ünnepségeken) lelkesen üvöltik mikrofonba (többnyire rosszul deklamálva) kisdiákok és ősz üstökű hazafiak, hogy: „Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát!” – hanem felkelt, és elkezd felénk jönni.
Hallgassuk még egy kicsit; az Ahogy lehet című versben így beszél arról, hogy a kisebbségi létbe szorult embernek vállalnia kell sorsát: „Fogcsikorgató türelemmel, / Összeszorított szájjal / Krisztus-követő bús próbálkozással, / Majd daccal, lobbanóval, / Fojtott igével és visszanyelt szóval, / Tenyérrel, mely sima örökké, / Csak a zsebben szorul ököllé – / Keserű, tehetetlen nevetéssel / Békülve meg akármi rendeléssel – / Nem csodálkozva már – és csodálkozva mégis, / Hogy rajtunk ez is, az is megesett: / Hordozzuk, testvéreim, ezt a hordhatatlan, / Kínszenvedést virágzó életet. / Ahogy lehet…” Majd az utolsó szakasz: „Te is, testvérem, karszti sorsodat / Fogadd el, s védd meg karszti földedet, / Azt a sírodnak is kevés humuszt, / Azt a pár négyzetméternyi helyet, / S azt a fölséges Isten-lábnyomot, / Mit a lavina minden rohama / Eltörölni még sohasem tudott. / Védd ezt a talpalatnyi telkedet, / Cserépkancsódat és tűzhelyedet, / Utolsó darab száraz kenyered! / De azt aztán foggal, tíz körömmel. / Démoni dühvel és őrült örömmel – Ahogy lehet… / Ahogy lehet…”
És ha ezeket elolvastuk, levesszük a polcról a többit is, mert tényleg csodálni való, hogy milyen, a megríkatásig szépen tudott Reményik a haza pusztulásáról írni, úgy, hogy közben lelket is igyekszik önteni az olvasóba (kár, hogy mindig kevés az olvasó, és csak az olvas, akiben eleve van némi lélek – mégsem kár belé, úgy gondolom), olykor még egy kis humor is felvillan a sok komorság, olykor a pátosz határát súroló búsulás közepette, és ha elég sokat olvasunk tőle, jobban fog fájni, de már nem fog annyira fájni. A templomot és az iskolát viszont, ha lehet, tényleg nem kéne hagyni.