Mint József Attila anyja a ruháskosárral, úgy baktat tőlünk egyre távolabb saját anyanyelvünk, föl, a sötét padlásra, félelmetes, hozzáférhetetlen zugokba, álmok és lidércek birodalmába. Sokszor hasonlítottam már kecses nimfához a magyar nyelvet, aki kecses szökellésekkel, kacagva menekül az őt üldöző rút, lógó nyelvű, lankadt férfiasságú szatír, a nyelvész elől, aki magáévá akarja tenni. A nyelvész a nyelvet soha nem érheti utol.
Ma már pontosan látom, hogy a ronda, de alapvetően nem rossz szándékú szatír (ki ne akarna magáévá tenni egy nimfát?) igen kicsiny veszélyt jelent a nyelvre. A nagyobb veszélyt azok jelentik, akik a nimfa létezéséről mit sem tudnak. Akiknek a költészet nyelve valami emelkedett dolog – de nem napi szintű emelkedésre, nem mindennapi haláltusánkból, keresztvitelünkből, porainkból és rögeinkből való fölemelkedésre szolgál, csupán valami távoli, hétköznapi falansztereink fölé embernek elérhetetlen távolságban magasodó méltóság.
Művészkedés. Földönkívüliek csinálják földönkívülieknek. Ha kapnak posztumusz valami díjat, majd tapsikolunk nekik. Máskülönben beérjük a nyelvünk legalján való fetrengéssel. Ha a költészet nyelvünk legfelsőbb rétege, zászlós tornya, büszke bástyája, mi lehet a legalja? Trágár beszéd? Átok? Káromkodás? Ezeket évezredek óta alkalmazzuk akár művészi szinten is.
A nyelv legalja a hivatalos nyelv. Az értesítés, a felszólítás meg a foganatosítás. Ezekkel minden ember találkozik az úgynevezett praktikus életnek nevezett árnyékvilágban, ami lehetne az elveszett paradicsom, az új édenkert is – csak úgy kéne gondolkodni, látni, érezni hozzá.
József Attila olyan ember volt, aki minden ínségben megmerítkezhetett – a nyelv ínségét kivéve. Az Úr azt sújtja, akit szeret. A világ kezdete óta minden talentum-termékcsomaghoz akciósan jár a pokoljárás. Ó, a költészet szárnyalása! Ó, a Parnasszus magaslatai! Ó, de kényelmes Pegazus hátán, még sörényfűtés is van, hogy el ne gémberedjen a kis kezünk! De ezek a magasságok csak bizonyos mélységekhez képest magasságok.
– Benned egy költő veszett el – szokták mondani. Igen, nyugtázzuk, jó mélyen elveszett. A praktikus életet élő praktikus emberben a költő csak elveszni tud. A praktikus ember élete külsődleges. Kifizeti, befizeti, teljesíti, nyugtázza, láttamozza, vagyis folyamatosan hányja magára a földet. Vagy inkább a több réteg betont, amely őt a költészettől elválasztja.
Vagyis a nyelv legmagasabb, legérvényesebb valóságától. A nyelv esszenciájától. A valódi élet ugyanis nem praxis. A valódi élet művészi alkotás. Isten munkájának kicsiny mása. Abban az életben nem derült idő várható, hanem a nap tündöklő hintajáról lepattanó fénydárdák döfik át szívünket az örökkévalóság édes fájdalmával.