A szörnyek nem valami egzotikus bestiáriumból érkeznek hozzánk: a szörnyek a mieink. Házon belül vannak. Karmaik és fogaik láthatók és érezhetők, valahányszor tükörbe nézünk, fogat mosunk, dolgozni megyünk, gyermekünket gondozzuk vagy kedvesünkkel hálunk. Nincsen ezekben a szörnyekben semmi különös. Csak akkor csodálkozunk rájuk, ha napi rutinunk mögött észrevesszük acsarkodásukat.
Krizbai Gergely Napiszörny című kiállítása február 10-ig látható a szentendrei Menta Art Caféban. A fiatal művész kulturális beágyazottságáról: édesapja Krizbai Sándor marosvásárhelyi származású festő és grafikus, édesanyja Krizbainé Szabó Éva múzeumpedagógus, népművelő. Krizbai Gergely a Nyugat-magyarországi Egyetem Soproni Alkalmazott Művészeti Intézet tervezőgrafika szakán diplomázott 2015-ben, munkásságát több díjjal, ösztöndíjjal is elismerték.
Az itt látható munkák eredetileg a művész blogján jelentek meg, nomen est omen napi szinten, a galérialátogatók pedig giclée-nyomatok, vagyis digitális forrásból, de fakulásmentes pigmenttel, a tudomány jelenlegi állása szerint végtelen tartósságú papírra nyomtatott, magyarán szólva erősen időtálló képek formájában láthatják őket. Tavaly Novotny Tihamér méltatta Krizbai Gergely munkásságát a Kortárs hasábjain olyan ékes terminusokkal, mint a „képregényszerű álprimitivizmus”, az „animálható szakaszosság”, vagy a „karikatúraszerű, szatirikus fogalmazásmód”.
Az avatott művészettörténész kategorizálhatja, amit lát. Én csak arról beszélhetek, amit a szörny megjelenése jelent. Mit is jelent, amikor hívságaink, vágyaink, csalfaságaink, bujaságaink teljes életnagyságban elérkeznek hozzánk, és kijelentik: azonosak velünk? A szörnyek eljönnek, és minden eszközzel arra csábítanak: felejtsem el, hogy én valamiféle morális, erkölcsi lény vagyok, és hallgassak hívó szavukra. Hívságokban, bujaságokban, kapzsiságokban, rátartiságokban. Van itt minden, mint a búcsúban: pincemélyi magányából fölsikoltó burgonyarém, az egyedüllét mementója.
Szarvasbogár-állkapcájú, mindent fölfalni akaró, torz óriáscsecsemő, csak úgy a magányból kiált. És a rabruhás, glóriás, jól táplált kölyök, aki rácsodálkozik telefonja kijelzőjére. Rajta kívül csak egy szereplőn látunk glóriát: az alkotó kvázi alteregóján, a fülhallgatós, sísapkás, szemüveges alakon, akit éppen százszemű, ezerfogú szörnyek fogyasztanak el. A főalak arcán tussal vagy alkoholos filccel durván fölskiccelt, delejes mosoly: tudja, miért van itt. Amit látunk: beavatási rítus.
Egy emberélet útjának felénél, vagy a fele előtt egy negyeddel, vagy a Teremtő ítélje meg, pontosan miképpen is pozicionálható fiatal grafikus ábrázolja nekünk, milyenek is a mi hívságaink, gyarlóságaink, meg olyan disznóságaink, amelyekre kulturált környezetben még ráutaló megjegyzést sem igen mernénk tenni.
Természetesen ezek a szörnyek kellőképpen viccesek, gyarlók, és hívságosak – éppúgy, ahogy mi magunk. Ne használjuk most a zsurnalisztikai és irodalmi közhellyé laposodott „tükröt tart a befogadónak” gondolatmenetet. Csak képzeljük el a magunk privát szörnyeit. Úgy, ahogy vannak.
És örvendezzünk, hogy valaki ezt nekünk képileg megfogalmazza. Mielőtt Krisztus démonűzéshez fogott, mindig megtudakolta a démon nevét. E munkásságáról egyetlen kanonizált történet maradt fönn, a Légió nevű démonról szóló. A példázat mindenesetre érvényes. Nevezd meg – hatalmad lesz fölötte. Krizbai Gergely jelenleg úgy sorolja a neveket, mintha saját véréből olvasná. Következő tárlatára meglesznek az angyali rendek nevei is.