A hazugság hiábavalóságára mutat rá Pinokkió meséje, amely a MITEM-en vendégeskedő Antonio Latella rendezőt leginkább az egymás és önmagunk becsapása miatt foglalkoztatta, amikor az eredeti műhöz, Carlo Collodi regényéhez nyúlt. A rendező a MITEM közönségtalálkozóján beszélt az életre keltett fabábu történetének színpadra adaptálásáról, mint mondta, már az eredeti regény olvastán hazugsággal kellett szembesülnie: vagyis hogy mekkora különbség van a gyerekmese és az eredeti mű között.
A magyar közönség szinte kizárólag a meséből ismeri Pinokkió kalandjait, amely ritkán kerül színpadra, ezért is övezte különösen nagy érdeklődés az olasz társulat hétvégi vendégjátékát.
A Piccolo Teatro di Milano alkotói, az olasz színház élvonalából érkezett rendező hatalmas mozgás- és látványvilággal dolgozik, amely pusztán a hangulatával a kezdeti képtől beszippantja a nézőt. Az első felvonásban folyamatosan és lassan hulló faforgácsokkal – egyébként lenyűgözően szép színpadi képet létrehozva – morzsolja darabokra mindazt, amiben gyermekként hittünk, hogy a második etapban már lábközépig érő forgácshalmokban – önbecsapásokban, árulásokban – evickéljenek Collodi figurái.
Bár a hazugság, az önhazugság a központi gondolat, a rendező megejtő apa-fiú történetet épít a felnőtté válás drámájából, melynek elemeiben éppúgy fellelhetőek a bibliai tékozló fiú megpróbáltatásai, mint az Isteni Színjáték stációi. És ehhez az univerzális fejlődéstörténethez merészen megannyi stílust is párosít: van itt bőven a commedia del arte-ből, de a főszerepet alakító Christian la Rosa játéka szinte akrobatikus elemeket vonultat fel, a látványdömping ellenére egyes jelenetekben feltűnik a kortárs színház minimalizmusa, de színesítik a mesét Antonia Latella elmaradhatatlan improvizatív kitérői is, amelyek egyes pillanatokban teljesen kifordítják önmagából az előadást.
Dzsepettó szerepében zseniális Massimiliano Speziani, körülbelül annyi arca van, mint ahány jelenetben feltűnik, különszáma például az első felvonás közepe táján a színházról, a szerepekről szóló önvallomás, és az amúgy is nyelvi bravúrokra építő szöveget a színész telis-tele szórja magyar kiszólásokkal. A legszebben a „csend” hangzik a szájából, amely az előadás egyik kulcsszava is lehet. A rendező szerint ugyanis csak akkor érthetjük meg a csendet, ha el tudjuk fogadni a halált, de mindehhez persze az életet is olyannak, amilyen adatik.
Az élő fabábu története itt az apa-fia viszonyról és a hazugságok működéséről is szólt
Fotós: Brunella Giolivo
Ez pedig a felnőtté válás kérdése egyben, Pinokkió ugyanis nem képes megbarátkozni azzal, hogy ő egy fabábu, olyan szeretne lenni, mint a „többiek”. Önmaga körüli tehetetlen vergődése a második rész egyszerre fájdalmas és megmosolyogtató jelenetsora, emberfeletti színészi játék.
Latella előadása mindvégig a költői színház nagyon erősen érzelemközpontú, a teatralitás eszköztárának minden elemét felvonultató produkció marad. Óriási feladat ebből a mesevilágot idéző miliőből lelkünk legmélyebb bugyraiba eljutni, univerzális eredettörténetet megalkotni, tükröt állítani vélt és valódi mivoltunknak. Latellának ez sikerül, és határozottan vallja, hogy a színház önterápia is.
A drámai átiratot a rendezővel együtt hárman jegyzik – Antonio Latella, Federico Bellini, Linda Dalisi –, s mintegy nyolcvan százalékban hűek Collodi eredetijéhez. A magyar szöveget Török Tamara fordításában élvezhettük, a magyarítás a már említett nyelvi játékok miatt is különösen nagy teljesítmény.
Többféle csavarral köszön vissza Latella drámájában a megnövekedett orr képe. Például a megérkezés perceiben, ahol elmarad a happy end: az apa elidegenedett a hosszú távollét alatt, a fabábuból hús-vér alak lett, s bár Pinokkió arra vár, hogy Dzsepettó nem mond igazat, az orra megnő és magához öleli fiát, ez a fogadtatás elmarad. Egy letisztult, lecsupaszított, sivár képpel zárul a történet, eltűnik a meseszerűség, a csodákról megfeledkezhetünk: marad a színtiszta valóság fájó felismerése.
